Kiteheti otthon a falra!

December végére elfogyott a pénzem. Nem voltam bukóban, de kereskedelmi igazgató koromból tudtam, hogy áprilisig abból kellene élni, amit addig kerestem. Én voltam az első olyan tévés producer Kecskeméten, aki saját műsorokat készített: kifizettem a stúdiót, az embereket, és cserébe enyém volt a reklámbevétel. Megjelent egy pályázati felhívás, igazgatót kerestek a Bács-Kiskun Megyei APEH-hoz. Harminckilenc voltam, majdnem negyven: el kellett dönteni, akarok-e még komoly ember lenni, vagy maradok ilyen tévés, ide-oda bedolgozó figura. Megpályáztam az állást. Az volt a szerencsém, hogy az APEH akkori elnöke, Pitti Zoltán külsőst akart, és ezek közül én voltam a legjobb.
2002-ben megkérdeztek, hogy vállalnám-e az elnökhelyettesi pozíciót. Közben úgy alakult, hogy az, aki az elnök lett volna, mégsem lett az. Felhívott László Csaba, az akkori pénzügyminiszter, beszélgettünk egy órát az irodájában, és a végén megkérdezte, hogy lennék-e APEH-elnök. Kérdeztem: mikor kell választ adni. Azt felelte, hogy most, azonnal. Az igazán nagy dilemma – hogy hajlandó vagyok-e kimozdulni Kecskemétről és országos feladatot vállalni – már korábban eldőlt. Hogy elnökhelyettes leszek vagy elnök, ehhez képest már nem volt annyira lényeges. Elvállaltam.
Három évig voltam elnök, azért jöttem el, mert a szakmai nézeteink nem egyeztek a pénzügyminiszterrel. Azóta a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét irányító tanács tagja vagyok. Részben a pénzügyi piacokkal, részben magával a felügyelettel kapcsolatos stratégiai-elméleti kérdésekkel foglalkozunk, döntéseink napi szinten ritkán jelennek meg. Ez a munkakör kevésbé kötött, mint az adóhivatali volt, több figyelmet tudok szentelni a fotográfiának.
Persze fényképeztem én mindig is, de amikor a digitális gépek elérték azt az árszínvonalat, amit én is fel mertem vállalni, elkezdtem intenzívebben fotózni, viszonylag tudatosan. Akkor futottam össze Öveges Laci barátommal, aki egy kiváló építész: kiderült, hogy ugyanolyan típusú fényképezőgépet vettünk – nagyon jópofa dolog volt, mindketten azt hittük, hogy a másiknak segítségre van szüksége. Hamar beláttuk, hogy nem így van, viszont mind a ketten tudunk mondani a másiknak érdekességet.  Komoly alkotói barátság kezdődött ezzel. Több közös kiállításunk volt azóta, idén ősszel már a harmadik itt a kecskeméti tisztiklubban. Én vetettem fel, hogy jelentkeznünk kellene a Fotóművészek Szövetségébe, én ösztönöztem, hogy készüljön el a pályázati anyag.
Mi nem az életünket szenteljük a fotográfiának. Aki azt gondolja, hogy fotóművészként fog élni, annak minden ekörül forog: ha kell, éhezik és rongyos ruhában jár. Ez nem nyújt semmiféle garanciát arra nézve, hogy azok az alkotások, amelyeket készít, örökérvényűek. Mi elég jól megélünk a magunk szakmájából, ezért a fotós társadalom soha nem fog minket igazi művésznek tekinteni. Ettől függetlenül az alkotási folyamat ugyanaz, és a képeinket is elfogadja, aki ezt a fajta stílust szereti. Cserébe mi sem gondoljuk magunkról, hogy művészek lennénk.
Bennem van egy olyan kettősség, hogy a vállalkozói világot hihetetlenül rendetlennek találtam: hiányzott belőle a struktúra, az öszszefogottság. Amikor meg bekerültem egy hivatalba, állandóan azt kerestem, hol lehet feszegetni ezt a kemény kötöttséget. Azután valahányszor elhagytam, úgy éreztem, vissza kell térnem egy olyan közegbe, ahol lehet tudni, mi micsoda.
Csakhogy az a munka, amit végzek, nem eléggé kézzelfogható. Ha egy asztalos nekiáll, abból lesz a végén egy asztal vagy egy szekrény. A PSZÁF-nél volt egy vitánk a bankkártyákról. És? Van ennek eredménye? Én hiszem, hogy van, de még sincs meg az a biztonságom, hogy ezt csináltam, nézzétek meg, ezt hoztam létre.
Ez vonzott mindig vissza a művészetekhez, hogy fel tudjak valamit mutatni. Nem egy életművet, csak valamit, amire azt mondja az ember, hogy ezt kitenném a szobám falára. Legnagyobb fotós elismerésem az volt, amikor képet vettek tőlem. Azt mondta az ismerősöm, hogy ez tetszik neki, megveszi. Pénzt adott érte, olyan pénzt, amiért ő megdolgozott. Ez nem lehet átverés. Nem olyan, hogy megdicsérem, legyen egy jó napja. Megvette, elvitte, komoly pénzt fizetett érte. Az valami.