Aranylabda: Rodriék csalásáról beszélt egy szavazó újságíró
origo.hu
Közgazdász, volt Apeh-elnök, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Király László György élete hinta-palinta kötött és kötetlen világok között.
Kép: KecskemŽt, 2008. november 09. Kir‡ly L‡szl— Gyšrgy kšzg‡zdasz, az APEH kor‡bbi elnške, a Magyar Fot—mővŽszek SzšvetsŽgŽnek tagja a Magyar Fotogr‡fiai Mśzeumban, KecskemŽten. Fot—: Ujv‡ri S‡ndor
December végére elfogyott a pénzem. Nem voltam bukóban, de kereskedelmi igazgató koromból tudtam, hogy áprilisig abból kellene élni, amit addig kerestem. Én voltam az első olyan tévés producer Kecskeméten, aki saját műsorokat készített: kifizettem a stúdiót, az embereket, és cserébe enyém volt a reklámbevétel. Megjelent egy pályázati felhívás, igazgatót kerestek a Bács-Kiskun Megyei APEH-hoz. Harminckilenc voltam, majdnem negyven: el kellett dönteni, akarok-e még komoly ember lenni, vagy maradok ilyen tévés, ide-oda bedolgozó figura. Megpályáztam az állást. Az volt a szerencsém, hogy az APEH akkori elnöke, Pitti Zoltán külsőst akart, és ezek közül én voltam a legjobb.
2002-ben megkérdeztek, hogy vállalnám-e az elnökhelyettesi pozíciót. Közben úgy alakult, hogy az, aki az elnök lett volna, mégsem lett az. Felhívott László Csaba, az akkori pénzügyminiszter, beszélgettünk egy órát az irodájában, és a végén megkérdezte, hogy lennék-e APEH-elnök. Kérdeztem: mikor kell választ adni. Azt felelte, hogy most, azonnal. Az igazán nagy dilemma – hogy hajlandó vagyok-e kimozdulni Kecskemétről és országos feladatot vállalni – már korábban eldőlt. Hogy elnökhelyettes leszek vagy elnök, ehhez képest már nem volt annyira lényeges. Elvállaltam.
Három évig voltam elnök, azért jöttem el, mert a szakmai nézeteink nem egyeztek a pénzügyminiszterrel. Azóta a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét irányító tanács tagja vagyok. Részben a pénzügyi piacokkal, részben magával a felügyelettel kapcsolatos stratégiai-elméleti kérdésekkel foglalkozunk, döntéseink napi szinten ritkán jelennek meg. Ez a munkakör kevésbé kötött, mint az adóhivatali volt, több figyelmet tudok szentelni a fotográfiának.
Persze fényképeztem én mindig is, de amikor a digitális gépek elérték azt az árszínvonalat, amit én is fel mertem vállalni, elkezdtem intenzívebben fotózni, viszonylag tudatosan. Akkor futottam össze Öveges Laci barátommal, aki egy kiváló építész: kiderült, hogy ugyanolyan típusú fényképezőgépet vettünk – nagyon jópofa dolog volt, mindketten azt hittük, hogy a másiknak segítségre van szüksége. Hamar beláttuk, hogy nem így van, viszont mind a ketten tudunk mondani a másiknak érdekességet. Komoly alkotói barátság kezdődött ezzel. Több közös kiállításunk volt azóta, idén ősszel már a harmadik itt a kecskeméti tisztiklubban. Én vetettem fel, hogy jelentkeznünk kellene a Fotóművészek Szövetségébe, én ösztönöztem, hogy készüljön el a pályázati anyag.
Mi nem az életünket szenteljük a fotográfiának. Aki azt gondolja, hogy fotóművészként fog élni, annak minden ekörül forog: ha kell, éhezik és rongyos ruhában jár. Ez nem nyújt semmiféle garanciát arra nézve, hogy azok az alkotások, amelyeket készít, örökérvényűek. Mi elég jól megélünk a magunk szakmájából, ezért a fotós társadalom soha nem fog minket igazi művésznek tekinteni. Ettől függetlenül az alkotási folyamat ugyanaz, és a képeinket is elfogadja, aki ezt a fajta stílust szereti. Cserébe mi sem gondoljuk magunkról, hogy művészek lennénk.
Bennem van egy olyan kettősség, hogy a vállalkozói világot hihetetlenül rendetlennek találtam: hiányzott belőle a struktúra, az öszszefogottság. Amikor meg bekerültem egy hivatalba, állandóan azt kerestem, hol lehet feszegetni ezt a kemény kötöttséget. Azután valahányszor elhagytam, úgy éreztem, vissza kell térnem egy olyan közegbe, ahol lehet tudni, mi micsoda.
Csakhogy az a munka, amit végzek, nem eléggé kézzelfogható. Ha egy asztalos nekiáll, abból lesz a végén egy asztal vagy egy szekrény. A PSZÁF-nél volt egy vitánk a bankkártyákról. És? Van ennek eredménye? Én hiszem, hogy van, de még sincs meg az a biztonságom, hogy ezt csináltam, nézzétek meg, ezt hoztam létre.
Ez vonzott mindig vissza a művészetekhez, hogy fel tudjak valamit mutatni. Nem egy életművet, csak valamit, amire azt mondja az ember, hogy ezt kitenném a szobám falára. Legnagyobb fotós elismerésem az volt, amikor képet vettek tőlem. Azt mondta az ismerősöm, hogy ez tetszik neki, megveszi. Pénzt adott érte, olyan pénzt, amiért ő megdolgozott. Ez nem lehet átverés. Nem olyan, hogy megdicsérem, legyen egy jó napja. Megvette, elvitte, komoly pénzt fizetett érte. Az valami.
origo.hu
borsonline.hu
travelo.hu
hirtv.hu
teol.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
mandiner.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu