Március

Jani bácsi szlovák ember volt, András bácsi sváb. Egyiknek az ősei a Felvidékről jöttek, a másikéi Württembergből, kétszáz évvel azelőtt. S most ott állt a két család tanyája Hetényipusztán, ahogy a miénk is. Ahol megszülettem, 1952-ben, egy nappal a nagy ünnep előtt.
Az iskolában, amely a puszta közepén épült, születésnapomon emlékeztünk meg a forradalomról, a márciusi ifjakról, Petőfiről. Mindig elhangzott a Nemzeti dal, s Kamondy tanító bácsi harmóniumkíséretével elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Együtt, szülők, nagyszülők, testvérek, kicsi nebulók. S ma is, ha fölcsendül: „Isten, áldd meg a magyart...”, azokra az ünnepekre gondolok. S ha a Szózat szól: „Itt élned, halnod kell.”, megjelennek előttem a tanyák. Ahol együtt éltek a Rohoskák, Kriskók, Ambrusok és Opauszkik a Kasztokkal, Leitheizerekkel és Gottschallokkal, s a Bábaszéken túl a Stadlerok a Grőbökkel, a Gubányiak a Dulaiakkal. Szlovákok, svábok és mindenféle nációk.
Így történt aztán, hogy apám, aki szlovák szülők gyermeke volt (de ők inkább tótoknak nevezték magukat), feleségül vette Gubányi Katalint, aki sváb asszony és kunmagyar férfi házasságában fogant. S így lettem én, hogy magyarságot azoktól tanuljak, akik olykor furcsán ejtették a magyar szót, de piros arccal s könnyes szemmel hallgatták a Talpra magyart. Akiknek a magyar szabadság minden itt élő ember szabadsága volt, a kopár szik a legszentebb föld, s életük a közös küzdelem.
Tavaszi szél fúj, és gondolatban ott állok a pusztán, a kereszt előtt, egykori iskolánk helyén. Körben tanyaromok, nincsenek már emberek. De ha lehunyom a szemem, látom őket, s újra hallom énekük.