Jelek az elszigeteltségben

Wirthné Diera Bernadett szerint az 1960-as években az egyház beszűkített mozgásterében az ifjúsági közösségek azt mutatták meg, hogy van élet az egyházakban, az egyházak az elszigeteltségben is életjeleket adnak magukról. – Hiszen voltak olyan családok, fiatalok, akik gyakorolták a hitüket, és a tiltások, hátratételek ellenére is jártak hittanórákra, szervezték a közösségi alkalmakat, együtt kirándultak, táboroztak. Jellé vált abban a korban mindaz, ahogyan ezek az egyházi közösségek éltek – hangsúlyozza a történész, hozzátéve, hogy az állam az alkotmányban ugyan megígérte, hogy az egyházak szabadon működhetnek, a valóságban ez nem valósult meg.

A most megjelent Életjelek – Egyházi kisközösségek a hosszú hatvanas években című kötetben a katolikus és a protestáns témák egyaránt helyet kaptak. 

 Erre utal a hosszú hatvanas évek kifejezés az alcímben. – Ha csupán 1960-tól indulna a kötet, nem lenne igazán tudományos, és továbbmenne az a narratíva, amely még jórészt ma is él a társadalomban, hogy a hatvanas években egyre könnyebb volt az élet. Ha a történetek mélyére ásunk, akkor mást látunk – mondja Erdős Kristóf történész. 

A tiltás ellenére is 

– A hatvanas és hetvenes évekről a társadalomban kialakult kép mellé oda tudjuk tenni az egyházi történeteket is. Megpróbáltuk bemutatni a könyvünkben azt a politikai mezőt, amelyben működhettek a kisközösségek. Az állam erőfitogtatásának különböző szintjei után azt is áttekintettük, hogy milyen közeget teremtett a hatalom, hogyan zajlott az ideológiai nevelés, és miként próbált a mindennapokra és a hagyományokra rátelepedni az állam. Minden kérdéskörhöz tartozik egy-egy olyan életrajz, amely közelebb hozza és illusztrálja az olvasó számára az adott témát. Ezek segítségével alulnézetből megértheti az ember, hogy sokan voltak olyanok, akik nem háborítatlan időszaknak élték meg azokat az éveket – mutatja be a könyvük szerkezetét Wirthné Diera Bernadett. 

A szabályozás szerint az állam engedélyezte a szentmiséket, istentiszteleteket, valamiféle iskolai hitoktatást, de a látványosabb körmeneteket például már szabályozták és ellenőrizték. – 

 – fogalmaz Erdős Kristóf, utalva Lénárd Ödön piarista szerzetes ellenállásmottójára. 

Kapcsolódási pontok 

A kötetben szereplő életrajzokból kiderül, hogy voltak, akik börtönbe kerültek, és olyanok is, akik nem tudtak továbbtanulni. Ezek a példák is azt mutatják, hogy differenciált volt a hatalom fellépése. – Olyan embereket szerettünk volna bemutatni, akik kevésbé ismertek szélesebb körben, így bármelyik olvasó kapcsolódhat hozzájuk. Legtöbbjük egyszerű életet élt a családjában vagy papként. Fontos, hogy a sok információ mellett az olvasó találjon olyan kapcsolódási pontokat, eseményeket, amelyek akár az ő családját is érinthették. Párbeszédet szeretnénk indítani a generációk között. 

 – hangsúlyozza Wirthné Diera Bernadett. 

Erdős Kristóf szinte csak olyan személyekkel készített interjúkat, akik szívesen beszéltek a múltjukról, köztük Viczián Istvánnal is beszélgetett. – Ő egy budapesti református gyülekezet ifjúsági vezetője volt, 1958-ban érettségizett, és geológiát tanult. Elnyert egy amerikai doktori ösztöndíjat, de nem kapta meg a kiutazási engedélyt. Helyette egy párttag fiatal utazott. Viczián Istvánnak korábban egyetemi oktatói állást is kínáltak, de az egyetemi párttitkár ezt megakadályozta. Mindig szeretett volna tanítani, de erre csak a rendszerváltás után adódott lehetősége – mutatja be az egyik hátratételt szenvedett interjúalanyt és egyben a kötetben található egyik portré alakját a történész. 

Egy másik történet szereplője Emődi László, aki a Regnum Marianum közösség tagja volt. Ez a papi közösség a századfordulón alakult, és a tagsága olyan papokból állt, akik iskolákban tanítottak hittant. Az ötvenes évek elején a Regnum működését is megtiltották, miután – négy kivétellel – 1950-ben a szerzetesrendektől is megvonták a működési engedélyt. – A regnumi atyákat szétszórták vidéki plébániákra, hogy ne is találkozhassanak, de elkötelezettségük megmaradt az ifjúság iránt, ezért egyetemisták számára vezetőképzőt tartottak, hogy felkészítsék őket a csoportok vezetésére. Emődi László is részt vett ebben a munkában. Az államhatalom megfigyelte a papokat és a fiatalokat is, majd 1961-ben letartóztatták a regnumi atyákat és a „Fekete Hollók”-persorozatban börtönbüntetésre ítélték őket. A második Regnum-per 1965-ben, a harmadik eljárás 1971-ben indult ellenük.

A börtönben elhatározták, hogy ha kiszabadulnak, akkor is ugyanúgy csinálnak mindent, mint korábban, hiszen meggyőződésük volt, hogy semmilyen állami törvénybe ütközőt nem tettek azzal, hogy hittant tanítottak és foglalkoztak a fiatalokkal. Ez az időszak alapozta meg azt, hogy a Regnum Marianum ma is virágzó közösséggé vált – fogalmaz Wirthné Diera Bernadett. 

Szamárfül a hegyen 

Érdekes a kötet borítóján látható háttérkép, amely egy kiránduláson készült, és a fotón az látszik, amint egy hegytetőn az egyik fiatal szamárfület mutat a másiknak. – A kép felszabadultságot vidámságot, boldogságot tükröz, annak ellenére, hogy a fényképen látható fiataloknak behatárolt közegben kellett megélniük a vallásos hitüket – mondja Wirthné Diera Bernadett. Erdős Kristóf azt is hozzáteszi, hogy a képről azt is tudjuk, hogy egy budapesti református gyülekezet fiataljairól készült 1959. április 4-én. A fiatalok tehát ahelyett, hogy felvonultak volna a munkaszüneti napon, kirándulni mentek a Zsíros-hegyre. – A korszakban érvényes párthatározat értelmében ezt nem tehették volna meg, de a Kádár-rendszer a hatalomgyakorlásában esetileg döntötte el, mit enged meg és mit szankcionál. A hatalom jellemzően arra törekedett, hogy megfigyelje, bomlassza a közösségeket, és akadályozták az egyházi ifjúsági vezetők felsőfokú tanulmányait – mutat rá a történész. 

A kötetben szerepel egy idézet Lénárd Ödön piarista szerzetestől, aki összességében 18 és fél évet ült a Rákosi- és a Kádár-rendszer börtöneiben, az ötvenes évek elején pedig a rend keretein kívülre került. E szerint 

 – Lénárd Ödön nem a rendszert akarta megbuktatni, számára a keresztény ellenállás fogalma azt jelentette, hogy kiállt azért, ami az élete részét képezte – hangsúlyozza Erdős Kristóf. Wirthné Diera Bernadett hozzáteszi: a kötetük arról is szól, hogy milyen kockázatot – például az egyéni karrier feladásával – vállaltak azért emberek, hogy szabadon gyakorolhassák a hitüket. Mint mondja, ez a kiállásuk nekünk is utat mutathat bizonyos élethelyzetekben. Erdős Kristóf pedig úgy látja, hogy az egyházi kisközösségek tagjainak példája erőforrás lehet mindannyiunk számára. 

Küzdelem a lelkekért Az Életjelek – Egyházi kisközösségek a hosszú hatvanas években címmel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában megjelent könyv a Küzdelem a lelkekért című – egy vándorkiállítást és egy korábbi kötetet is magában foglaló – kutatás része. A négy szerző – Wirthné Diera Bernadett, Erdős Kristóf, Szuly Rita, Tabajdi Gábor – azt vizsgálja, hogy milyen eszközei és lehetőségei voltak a hitüket aktívan gyakorlóknak a vallásuk megélésére, értékrendjük továbbadására a pártállami időszakban. A kiadvány a „lelkekért folytatott küzdelem” színtereit tekinti át, bemutatva a diktatórikus pártállami rezsim működését.