Vízért kiált a táj

Lesz-e falufeltámadás? címmel 2000-ben előadást tartottam a Heves megyei Átányon. A kérdést az átányiak fogalmazták meg, amikor a városba vándorlásról, a helyi parasztok születő gyermekeinek apadó számáról, a falu elöregedéséről és elcigányosodásáról beszéltek.
{p}Egy képlet, amellyel mind gyakrabban találkozunk a Kárpát-medence magyar tájain, legyen az a nógrádi Kálló, a békési Zsadány vagy a Romániába szakadt bihari Szentjobb.
A múlt év ádventje előtt a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagykörű kérdezte ugyanezt. A Szellemi gyújtogatók című előadás-sorozat keretében a kultúra tájvezérléséről és távvezérléséről szólhattam. Arról, hogy milyen alapokon támadhat fel a vidék. A vidék, mely szóként is éltető tájat, élő környezetet jelent. Nem szlávul, nem is latinul, noha a latin vita jelentése "élet". Csak hát a magyar vidám, vidor és vidul szavakban is "élet" és "élénkség" van. Anyanyelvünk a tanúja, hogy olyan vidékünk volt, amely a maga természetes, vad formájában éltetett, táplált és óvott minket. Mert tengernyi vize nem csak vizát vagy vidrát adott. Vedelni valót is a szomjúság, és védelmet az ellenség ellen.{p}Termékenység-jelképek
Ilyen vidékünk volt. Nincs, amióta a "haladás" nevében elvették tőlünk a 19. század "vidékfejlesztői", a vizeket szabályzó mérnökök. Azok a műszaki értelmiségiek, akiket Bécsben iskoláztak, az osztrák hegyikultúra "vízügyi tudásán". Akik a tájban idegenek mindentudásával legyintettek a tiszai alföldlakók ősi tudására. A helyi tudásra, mely végeláthatatlan elődnemzedékek tapasztalataiban gyökerezett. És egészen mást örökített utódaira "vizesgazdálkodási" hagyományban, nyelvben, dalokban, mesében, hitben és szokásokban, egész "ártéri" kultúrájában. A Kárpát-medencében, amely Európa leggazdagabb tája volt, meglassúdtak a hegyekből lefutó vizek. Nemcsak megszelídültek, hanem tágasan szétterülve fölmelegedtek, különösen termékennyé varázsolva a földet.

{p}Nem véletlen, hogy a szelíd vizek övezte budarakon és kunhalmokon (gyülekező halom, lakóhalom) egyedülálló termékenység-kultúra virágzott. Már sok ezer év óta. (Ü)nő-jelképeit ebből a földből ásta ki a régészásó. A bécsi Természettörténeti Múzeum mutogatja ma őket. Itt van a huszonötezer éves Willendorfi Vénusz, kőtestén a termékenység "szent" piros máza. A Kárpát-medence nyugati végén, a Bécsi-medencében találták. Ugyanez a bécsi múzeum büszkélkedik a történelmi Magyar Királyság erdélyi, dél- és felvidéki tájairól olyan (cserép) termékenység-szobrocskákkal, amelyek kora 8-10 ezer évnyi. Ám termékenység-kultúránk jelképeit látni nem muszáj Bécsbe zarándokolnunk. A budapesti Nemzeti Múzeumtól kezdve ott leljük tárgyait a magyar vidék megyei s még kisebb múzeumaiban Pécstől, Szekszárdtól, Hódmezővásárhelyen és Szentesen át Aszódig.

{p} Némelyek nevet is kaptak, mint a "Gorzsai Vénusz", az "Öcsödi Vénusz" vagy a Máriánál ezredévekkel korosabb "Zengővárkonyi Madonna" (a kisdeddel). A többi névtelenül, de nem csekélyebb kincsként lapul parányi helyi gyűjteményekben. Sokszor nem is nő-, hanem ünőalakban, nőstény szent állat képében ábrázolva a termékenységet 5-6 ezer éves gabonatartó edényeken, vagy szkíta aranyszarvas-figuraként. Ez a Szarvasanya vezette (vissza) a magyarságot "Mocsárországba". Sokszor már csak az emléke él ilyen leleteknek a táji hagyományban, mint a dorozsmai vagy a zsadányi "kőkecskéé". Különböző formákban is ugyanaz a termékenység-jelkép. A római Szent Péter-bazilika magyar kápolnájának oltárképén együtt van a napkoszorús szarvasünő és a kisdedét karján tartó "Magyarország Nagyasszonya". {p} E termékeny nőiség oltalmába ajánlotta István király a Szent Korona jelképezte magyar hazát. A földet, mely évente kétszer termékenyült a folyók áradásától. Ahol ezért lett a víz a termékeny nőiség jelképe. Nemcsak a termékenységszobrocskákon. Ezért születtek Európában egyedül a szelíd vizek táplálta magyar tájakon olyan népdalok, amelyekben a víz a tiszta, felelős szerelmet jelenti, az élettermő nőiséget. Olyan mesék, amelyekben a jóságot, az áldozatvállaló asszonyiságot is a víz jelképezi. A nőiséget, amelyet csak beteg eszmék akarnak folyton egyenrangúsítani. Mindenek alapja nem lehet "egyenrangú", hisz ő az élet, amelynek tulajdonsága, hogy nő. {p}Még a magyar népmesék Gonosza, a sárkány is ezért telepszik kutakba, zárja el a forrást, az éltető vizet, és követel nőáldozatot. Köz-szüzeket, míg tart belőlük, végül a legkisebb királykisasszonyt vagy a király egyetlen leányát. A termékenység letéteményeseit akarja. Hogy termékenységük által terjeszkedhessen ki a világban. Míg föl nem kerekedik a jószívű szegénylegény vagy a legkisebb királyfi. Aki megfelezi a koldussal a hamubasült pogácsát, s ezért a jótett helyébe jót várhat. Aki érti a növények és az állatok szavát, amellyel életben tartó tudást üzennek a jóban járónak. Akit az állatok és a növények segítsége juttat győzelemre a Gonosz felett. Hogy szabaduljon a királykisasszony. Hogy a Jó ismét a termékenység, a térnyerés jogához jusson.

{p}Értjük-e még?
Erről szól legszebb szokáscselekményünk, a húsvéti locsolkodás is. A dús nedvű tájakon született magyar műveltség szent rítusa, mely a kultúra nyelvén mondja el példázatát a nemzedékenként újuló örök életről. Ugyanazt, amit a vallás mond el Krisztus feltámadásával. De a "keresztény" Európa nem locsolkodik. A magyar húsvét locsolkodási rítusa annyival idősebb a kereszténységnél, amennyivel idősebb a vallásnál ez az "örökélet-kultúra". Vésztő-Mágor lakóhalmában évtízezredes koponyát leltek, pirosra festve. A folyton újrakelő élet húsvéti pirostojásának színére. A víz pedig a mágori lakóhalom körül ennél is sokkal régibb. Idősebb bárhol a Kárpát-medencében, amely a maga "vizes tájjeleivel" ősidők óta vezérelte a tájban élő és ahhoz a természet részeként alkalmazkodó ember kultúráját.
{p} Az egyetlen műveltséget, amely itt embertörténeti hosszú távon lehetséges. Ezzel a vízzel "gyújtogattam" Nagykörűben. Erősítve azokat a helyi szándékokat, amelyek együtt akarják gyógyítani a Tiszát, a Tisza menti tájakat és a vízszabályozás óta mind elesettebb helyi közösségeket. A bajok egymásból származnak, ezért egymástól függetlenül nem is tehetők jóvá. Mert falvak sokasága sorvad a magyar vidéken. Ahol nincsen már gyógyító növény, amelynek szava lenne az emberhez, mert már az embernek sincsen szava hozzá. Ahol már nem ér égig az életfa. Ahol alig legel jószág a határban, mert a föld embere az állatok szavát sem érti a gépek és a média zajában. {p}Ahol ezért nincs táltoscsikó. Nincsen legjobbszívű szegénylegény, se legkisebb királyfi, aki kiállná érte a háromnapos esztendő gonosz próbáit. Aki vállalná a szenvedést. Pedig "szenvedni jó" - vagy kevésbé talányosan: a szenvedés vállalásából jó fakad. Aki megszenvedi, megszolgálja a táltoscsikót, és a hátán cipeli el a trágyadombról, azt megsegíti a sárkány ellen. De amíg nem értjük meg újra mindezeket, addig a sárkány foglyai maradnak a szüzek. Mert - ahogy a költőnő írja - aki nem szül életet, az halált szül.

{p}Szabadítóra várva
Meg kell hát szabadítani a vizet. Tudják ezt Nagykörűben, amikor tájgyógyításról beszélnek. A beteg tájban minden és mindenki beteg. Beteg a növény és az állat, és ha ők betegek, beteg az ember is. Betegek a falvak, amelyekben nem szülnek az asszonyok elég gyermeket, akik megtanulhatnák újra megérteni a föld, a növények és az állatok életben tartó szavát. S akik szülnek is, azok se tanítják utódaikat meghallani a tájat. Pedig a táj gyógyulni szeretne. Vízért kiált!
A "gyógyulás"-ban kétféle "jó" van. Akinek állapota "jó"-ra fordul, az "gyó"-gyul. Nyelvünk a "j"-t és a "gy"-t másutt is váltakozva használja ugyanabban a szóban. "Jer!", "Gyere!" - biztatunk valakit, és az "jön" vagy "gyün". "Gyelkaró" mondják Dél-Dunántúlon a mezsgyét jelző cövekre. {p}A "jó" tehát "gyó" is. Aki meggyónta bűneit, annak lekében újra a "jó" van otthon. Lélekben tiszta. Mint a test, amely vízben "feredett". Nyelvünkben a "jó" másik jelentése: "víz". Nyelvészeink szerint ősi folyóvizeink nevében ez a "jó" vagy "gyó" van, ilyen a Berettyó (Berek+jó), Disznajó, Székelyjó, Sajó, Meregyó. A táj gyógyulásához is ez a "jó", a "gyó" kell. Akkor "gyógyul" meg a táj, ha visszakapja vizét. A gyógyuló táj pedig meggyógyít növényt, állatot, embert. De az embernek kell elindulnia. A jó küldetésében, a termékenység szabadítására. Nagykörűben már készül a hamubasült pogácsa. Ez a falu lesz tán a magyar kultúra fölkerekedő szegénylegénye? A legkisebb királyfi? Aki majd megvív a sárkánnyal? De ravasz a sárkány. Nem csak a vizet ejtette rabul. Fogalmainkat is megfogta a sajátjaival, mert aki nem a saját fogalmaival él, az nem lehet szabad. 

{p} Félemberré tett bennünket a félelemmel. Bátorságunkat botorsággá alázta, hogy ne merjük a mindenséggel mérni magunkat. S egyre csak másfelé mutogat: itt a minta, ott a minta! Egyre messzebb. Pedig a mindenség ott van, ahol a számunkra kijelölt hely: a helység. S ha igaz Kölcsey intése, hogy minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenén sohasem, akkor kétszeresen igaz, hogy minden népnek a saját kultúrája őrzi meg a hazát. Az idegen csak elveszíteni segít. A sárkány ellenében, az elinduláshoz akart bátorítást a falu a szellemi gyújtogatóktól: a kultúrakutatótól, a lelkésztől, a nyelvésztől, a helytörténésztől, a lélek és a test gyógyászaitól. Igazolást abbéli sejtésükhöz, hogy újra a határhoz kell visszatérniük, amelyben eleik hatottak. Amely rájuk is viszszahatva mutatta meg nekik, hogy mi a helyben követendő helyes út. Amelyiken el kell indulni, hogy hazaérhessenek a távoli tévelygések után. Hogy végre megint otthon legyenek e hazában.