Üzenjük

Tóth Bertalan, Hódmezővásárhely
A huminsavak nélkülözhetetlenek a szerves anyagok lebontásához, humifikálásához. Szerves katalizátorok, amelyek a növények számára nehezen felvehető formában jelen lévő tápsók feltáródását segítik, de önmagukban csekély a tápanyagtartalmuk. A csupán magas huminsavtartalmú trágyák (szerves trágyák, Huminit, Humus FW) kijuttatása csak ott lehet hatásos, ahol a talaj rossz szerkezetű, de tápanyagban dús (nyers agyagtalajokban), és olyan esetekben, ha a növényeken mutatkozó hiánytünetek valójában az adott tápelemet megkötő másik tápelem túlsúlya miatt jelentkeznek. Ilyenkor a huminsavak felszabadítják és a növények számára felvehetővé alakítják az addig kötésben lévő tápanyagokat.
Sajnos a már-már általánossá vált műtrágyázás során a talajok humusztartalma katasztrofális mértékben csökkent. Ennek nem csupán a növénytermesztésre nézve láthatjuk a kárát, hanem közvetve az élet minden területén. Tudjuk, hogy a humusz - akárcsak az élő vizek - élő szűrőréteg, amely egyben energia, tápanyag és vízcsapda is. Az egész élő környezetre nézve kiegyenlíti, de legalábbis mérsékli a szélsőséges éghajlati viszonyok károsító hatását: a sötét színű humusz nyáron elnyeli a nap sugárzását, így nem engedi túlmelegedni a környezetet és a talajt. A tárolt energiát télen fokozatosan sugározza vissza, így sokkal kisebb a fagyok károsító hatása. Ugyanígy szivacsként nyeli el a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadékot, és később fokozatosan adja vissza a talaj mélyebb rétegeinek és a légkörnek. Ezzel egyszerre mérsékli az árvizek és belvizek, valamint az aszály okozta károkat. A humuszban mint élő szűrőrétegben a mérgező anyagok is megkötődnek, majd a mikroélőlények munkája során a növényvilág számára - közvetve az egész élővilág számára - hasznosítható vegyületekké alakulnak. Mindezek alapján a talajok humusztartalma az egyik olyan megújuló tápanyag- és energiaforrás, amelynek megőrzése és gyarapítása mindannyiunk számára létfontosságú.

Radics Katalin, Nyíregyháza
Az almafák ágain és vesszőin látható fehér, vattaszerű csomók vértetűtelepek lehetnek. Jellemző rájuk, hogy szétnyomva piros váladékot eresztenek (innen a kártevő neve). A vértetű a koronában és a gyökérsarjakon megtelepedve a növénynedveket szívogatja, és ezzel nagyon legyengíti a fákat. A tél folyamán a metszési munkákkal, kéregkaparással, törzsmeszeléssel és mindezek után a tél végi rovarölő szeres lemosó permetezéssel jelentősen gyéríthetjük a számukat. A téli hideg elől a talajba húzódó - nem kevésbé veszélyes - gyökérlakó kártevőktől azonban csak úgy szabadulhatunk meg, ha az almafák körül előtörő gyökérsarjakat is minél mélyebben kibontjuk, majd gyökerestül eltávolítjuk. Gyakori, hogy a tetvek szívogatása nyomán a sarjak gyökerén karfiolszerű daganatok képződnek, amelyekben megbújnak a kártevő áttelelő alakjai. Az ilyen sarjakat és minden fertőzött kéregkaparékot, valamint a levágott ágakat minél előbb tanácsos megsemmisíteni (zártan komposztálni vagy elégetni), nehogy tavasszal újra a fák fertőző forrásaivá válhassanak.

Csákvári olvasónknak
Kosárkötésre a magas vízállású területeken nőtt fűzfajták vesszői a legjobbak, de alkalmas lehet minden el nem ágazó, rugalmas hajtás, például a mogyoró, a juhar, a kőris, a szőlő és az iszalag hajtása is. Ahhoz, hogy hosszú, egyenes vesszők nőjenek, a fákat, bokrokat évente "kopaszra" vágják. Megfelelő víz- és tápanyagellátás mellett minden évben egyre nagyobb számban hozzák a kosárkötésre alkalmas hajtásokat.