Egerek miatt kukoricáznak

- A megszáradt kukoricát általában májusban morzsolják. Mi nem siettük el, mert csak sertést, baromfit tartunk. Mióta a férjem meghalt, nyolc éve tehénre, lóra már nincs erőnk - mondja a munkát odahagyva, szőlőlugasuk árnyékában Hogya Józsefné. - Most a lányommal, leendő vőmmel nekiálltunk, mert az egerek úgy megrohamozták a kast, hogy szétrágták volna a csöveket. És mi marad akkor a két kocánknak, a három süldőnknek? Az egyik nemsokára fial, és ha nem tudjuk eladni a malacokat, kell az élelem. Húsz-huszonöt mázsa morzsoltra számítunk, többre, mint amit feletetünk. Eladni nem érdemes. Talán nem is tudnánk. Hiába csontszáraz, mázsájáért legfeljebb kétezer-ötszáz forintot adnak. Azzal aztán nem vagyunk megfizetve! Itt nincs ára jóformán semminek, mert ami kell, azt az emberek többnyire megtermelik maguknak.
Hogyáék két hektár saját és öt hektár bérelt földjükön kukoricát, zabot, búzát, napraforgót termesztenek. Az asszony szerint ebből egyedül a napraforgó kelendő. Tiszta szerencse, ha a malacokra lesz vevő. Korábban hízókkal is foglalkoztak, de ma már nyomott áron sem veszi át őket senki. Hogya Józsefné ötvenszázalékos rokkantként kevéske járadékát a szomszédos Nagyrozvágyon, egy rehabilitációs intézetben pár órás munkával egészíti ki. Huszonöt éves lánya is ott, egy textilüzemben dolgozik. "Amíg meg nem szűnik a cég - mondja fanyarul -, mert állítólag nagyon rezeg alattuk a léc." A lánya vőlegénye kiváltotta az őstermelői igazolványt, hogy a családfő halála után besegítsen a két nőnek a gazdálkodásban, egyébként egy mezőgazdasági vállalkozónál gépész.
- Így élünk mi itt, már-már a semmiből. Gazdálkodni már nem kifizetődő, munkalehetőség nincs. Óvoda, iskola, néhány hivatali állás, ez minden. Fél kezemen megszámolhatnám, mi jut a szerencséseknek - önti poharamba a 48 éves asszony a narancslevet, amellyel áldomást iszunk az egerek elleni hadműveletre.