Génmegőrzés ellenszélben

- Még a zord téli napokon is minden második tyúk tojással örvendeztet meg bennünket - mutat büszkén a festményre kívánkozó állományra gazdájuk, Szalay István. Nemcsak tudományos kutatója a régi magyar baromfiféléknek, hanem maga is tenyészti őket. Szerinte a magyar tyúknak ez a változata különösen jól termel, a tojások színét és ízét pedig csak az ismerheti, aki kipróbálta.
Nem sok embernek van manapság ilyen szerencséje, hiszen az utóbbi bő fél évszázad a hagyományos baromfiállományok felszámolásának, jobb esetben génbankba szorulásának időszaka volt. Az iparszerű termelés kiiktatta a hajdani tyúk-, pulyka-, lúd- és kacsa-, valamint gyöngytyúkféléket. Régi baromfifajtáinknak - közöttük a fehér, a kendermagos, a sárga, a fogolyszínű magyar tyúknak, valamint az erdélyi kopasz nyakú tyúk három színváltozatának - a teljes génbankja megvan a Kisállat-tenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet (KÁTKI) gödöllői telepén. Értékes, elit fokozatba sorolt baromfifajok vannak még Szabolcs Istvánnál Dejtáron, Bellaagh Györgynél Izsákon, a hódmezővásárhelyi, a debreceni, valamint a mosonmagyaróvári agrár-felsőoktatási intézmények tenyészeteiben, és egészen kivételes génbankot hozott létre tápiógyörgyei tanyáján Fehér Sándor is.
Könnyen megy a felsorolás Szalay Istvánnak, hiszen ő az elnöke az 1997-ben alapított - a régi baromfifélék tenyésztéséért felelős - Magyar Kisállat-nemesítők Génmegőrző Egyesületének. Munkájuk értelme az, hogy a kisebb hús- és tojástermelő képességű, ám a korszerű fajtákhoz képest igénytelen és a betegségekkel szemben ellenállóbb fajták egy-egy tulajdonságához a nemesítők bármikor visszanyúlhassanak. De vajon szükség esetén hova nyúlnak a génmegőrzők?
- Oda, ahol a külterjes tartási körülmények révén még viszonylag érintetlenül megmaradtak a régi fajták - hangzik a válasz. - Noha a természetes költés és szaporítás nálunk már ritka, mint a fehér holló, de például a tanyákon fellelhető félvad gyöngyösökből nemrég ismertettük el a magyar parlagi gyöngytyúk fajtát. Sokáig a fodros tollú magyar volt az egyetlen lúdfajtánk, az egyesület azonban régi fajtáink közé emelte a magyar lúd különböző színváltozatait is. Különösen sokat járunk Erdélybe, ahol még számos baromfifélét eredeti módon tartanak és keltetnek.
- Olyan lehet ez, mint a néptánc- vagy a népzenegyűjtés?
- Valóban, csakhogy a mi "adatközlőink" kacsa­, liba- vagy éppen tyúkféléket mutatnak nekünk. Nagyszerű embereket ismertünk meg az ottani falvakban, ahol egyre nagyobb a keletje az eleven örökségnek számító régi állatfajtáinknak.
A mangalica vagy a magyar szürke marha erre a legjobb példa, és sok helyütt kínálnak tanyasi tojást vagy csirkét is. Bárány László vezetésével a szabad tartásos baromfinevelés rendszerét is kialakították már, speciális, ám nem magyar fajtát használva.
- Mi a különleges minőséget a hazai fajták hasznosításával szeretnénk ajánlani. A tavalyi OMÉK-on bemutattuk a hu-ba termékcsaládot, amely nevét onnan kapta, hogy hungarikum baromfifélékből készül majd. Pályázati pénzek segítségével dolgozzuk ki, s kísérleteink nyomán rendelkezésre állnak a régi fajták közötti legmegfelelőbb keresztezési kombinációk. Csakhogy a neheze még hátravan: termelőket, kereskedőket, feldolgozókat és nem utolsósorban fogyasztókat keresünk. A marketing azonban igen költséges.
Pillanatnyilag mégsem ez a legnagyobb gond a gödöllői KÁTKI háza táján. Január elsejével az intézményt - Herceghalom központtal - összevonták az ottani nagyállat-tenyésztési kutatóintézettel. Költöznie kell az itthon, de a világon is egyedülálló baromfigénbanknak is. Minthogy erre a szaporítás tavaszi hónapjaiban kerülne sor, az akció nagy veszélyekkel járhat.
- Egyesületünk dolga éppen az, hogy az ilyen helyzetekben megmentse az értékes genetikai anyagot - mondja határozottan Szalay István. Nem csoda, hogy úgy érzi: ellenszélben dolgozik. Csak kedvenc madarainak látványa deríti jókedvre. Róluk írta négy éve a Régi magyar baromfifajták című könyvét.