Kapásra várva

Sokféle halat fogtam már eddig, de galócát még soha. Tudom, lesznek olyanok, akik majd felszisszennek e sorok olvastán. Merthogy mit keres a galóca a halak között, hiszen az köztudottan gomba.
Pedig a halak között is van galóca, és nem is akármilyen fajta. Dunai galóca a hivatalos neve, de szerencsésebb volna tiszai galócának hívni, mert a Dunából nálunk már rég kiveszett. A Kárpát-medencében ma jószerével csak a Tiszában meg egy-két hegyi mellékfolyójában találkozni vele. Állítólag van belőle a Drávában és a Murában is, de a magyar szakaszon emberemlékezet óta nem látta őket senki. Vagy aki látta, hallgat róla.
Az igazat megvallva a tiszai galócát látók sem bőbeszédűek. Azért nem, mert aki galócát lát, azt általában meg is fogja. Pedig tilos; pontosabban fogni lehet, de vissza kell engedni, hiszen védett.
Januárban egy régi ismerősöm Tiszabecs alatt fogott egyet. De ő sem dicsekedett el vele, csak sokadik unszolásra mondta el a történetet.
Még a nagy fagyok előtt, januárban csónakkal csorogtak lefelé a Tiszán. Tudjuk, télen milyen csendesek, némák a folyók. Nincs egyetlen rablás, loccsanás, de még moccanás sem a vízen, már-már reménytelenül kihalt minden. A vízen már apróbb jégtáblák úsztak, a csendesebb zugok be is fagytak. Ketten voltak, s tudták, komolyabb kalandra nemigen számíthatnak. Rapaláztak. Középen mentek, kifelé, a kövezés tövébe hajigálták a voblert. Persze nem jött semmi. Még domolykó sem, pedig azt hébe-hóba télen is meg lehet akasztani.
Később mélyen járó tviszterekkel, majd súlyos, nagy fejű gumihallal próbálkoztak. Leengedték egészen a fenékre; de csak egy ideig, mert a csali állandóan leakadt. Be is szakadt rendesen. Már odamaradt vagy öt, amikor egy nagy kanyarhoz értek. Ismerősöm cimborája unta kegyetlenül a horgászatot, fázósan kucorgott az első ülésdeszkán. Csak arra lett figyelmes, hogy hajlik a társ botja. Füle botját se mozdította azonban, látott ő már aznap elég bothajlítást. Leakadás, szakítás lett vége.
Most azonban nemcsak a bot hajolt. A zsinór is rohant. Felfelé a sodrással. Süllőre gondoltak elébb, de aztán, hogy csak nem akarta feladni magát, egyre jobban belelkesedtek. A téli süllőben nincs ekkora erő. Ez csak galóca lehet! Az is volt. Jó hétkilós, szájában az arasznyi gumihallal. Túl volt már egy majd' negyedórás küzdelmen, de még a csónakban is kész volt a harcra. Ott látszott csak, milyen fenséges jószág.
Királyi hal valóban. Amikor még tiszták voltak a folyók, és a nyarak sem voltak ilyen veszett melegek, nálunk is gyakoribb volt. A régi iratok tudnak ötven-hatvan kilós példányokról is, az elmúlt fél évszázadban viszont a tíz-tizenöt kilósak is nagynak számítanak. Vagy tíz éve a Mura osztrák szakaszán állítólag fogtak húszkilósat is belőle, de azt aligha látta bárki.
E fejedelmi halnak tér kell, pláne a nagyjának. A másfél-két kilósak lehet, hogy megélnek a Murában is - a felső szakaszáról beszélünk! -, de hogy húszkilós élne ott, az majdhogynem kizárt. A Felső-Tisza mellékfolyóiban, a Visóban vagy az Izában sem nő nagyobbra. (Sőt, ott már egyáltalán nem nő, mióta a román bányák kotyvaléka minden komolyabb következmények nélkül beléjük ömlik.)
A folyó bővebb vizű, magyarországi részeire is csak télen, az íváskor vándorol le. Nagy loccsanásokkal kergeti az apró halakat, ilyenkor lehet a legbiztosabban lépre csalni őket. Öt-hat évente egyet. Az elmúlt harminc évben én is mindössze kétszer találkoztam vele. Egy nyíregyházi halboltban (!) meg egy öreg tiszabecsi orvhalász konyhaasztalán. Tavasszal, Árpád-napkor fogta az öreg, tizenkét kilósnak mondta. Én már csak megpucolva, feldarabolva láttam. Meg is kóstoltam. Sosem ettem finomabbat nála.