Kutyaposta

Biztosan emlékeznek még a Kutyaposta hűséges olvasói arra a múlt heti, sírnivalón szép levélre, amit egy abonyi kisfiú, Kiss Dezsőke küldött nekünk. Aki a szegénynél is szegényebb - édesapja meghalt, anyukája nagybeteg -, de tízévesen is iparkodik, hogy Gombóc kutyájának "falatról falatra meglegyen mindene".
"Az én karácsonyfám a kicsik közt a legnagyobb - írta Dezsőke -, forintonként raktam érte a pénzem. Újságot hordtam ki, esőben, hóban, s raktam a postaládákba bele, míg eljutottam oda, hogy a kiskutyámnak tejre-kenyérre telik." Meg még azt írja az idei karácsonyról, hogy "...nem volt hús, sem ajándék - de nem baj. Ministráltam, s ott is kaptam egy kicsike pénzt, és büszke voltam, mert a Jézus Krisztus még szegényebb volt, mint én."
A jó ég tudja, miért van ez, de némely levél olvastán a Kutyapostásnak valahogyan bepárásodik a szemüvege... Dezsőkének azt válaszoltam, hogy jelentkezzen, mert a Kutyapostás meg az olvasók közt lévő sok-sok jófajta Kutyapostás biztosan kitalál majd valamit... És hát ez a rossz hír: Dezsőke egyelőre nem jelentkezett.
De rögtön itt a jó hír is: az Önök közt megbúvó Kutyapostások közül többen is jelentkeztek. Ki telefonon, ki levélben.
Gruber Ferencné Mohácsról - aki ősolvasónk, és akinek legkedvesebb rovata a Kutyaposta, amit, "hála Istennek", a gyerekek is böngésznek - például ezt írta:
"Megható a kisfiú levele, ahogy védte pajtását a szilveszteri zenebonától. S ahogy leírta, mennyit dolgozott, s hogy élnek ma is... Szívszorító! Kérem Önöket, ha megtudják ennek a kisfiúnak a címét, küldjék el nekem, szeretnék egy picit segíteni rajta. Kisnyugdíjas vagyok, de ilyenkor figyelmeztet a szív: ettől a Dezsőkétől sokan tanulhatnának..."
Kecelről a 74 éves Béki Józsefné (Marika néni), meg így ír:
"Nekem is van két kutyám és két cicám. A férjem halála után úgy szedtem össze őket, és azóta jól vagyok. És az is jó, hogy van értelme a reggeli fölkelésnek. Gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Emiatt nem is írtam volna, de...!
Azért írok, mert Dezsőke története engem is megríkatott. Dezsőke nem pénzt kért. Ő csak írt magának, megírta, hogy míg durrogtak a petárdák, ő átölelve tartotta a kutyusát. Elmondta szerényen, kedvesen, hogyan próbál a maga tízéves kis lényével védeni egy nálánál is védtelenebb jószágot. Gombóc boldog lehet, hogy ilyen kisgazdija van. Dezsőkénél jó kutyusnak lenni! Irigylem Kiss Gombócot, szavamra!
Dolgozott keményen ez a kis ember, hogy meglegyen a betevő falatjuk, és nem várt a sült galambra. Aranyos kis teremtés, és remélem, hamarosan elérhető lesz. Nincs nagy nyugdíjam, de úgy szeretném, ha segíthetnék!!! Én kérem, hogy segíthessek neki és kedves Édesanyjának, aki büszke lehet a kisfiára.
Dezsőkéből biztosan nagyon jó és kedves ember lesz, mert ennyi kötelességtudat van már most is benne, pedig még nagyon kicsi, még ő maga is védelemre szorulna, és mégis erősnek látszik ez a kis emberke. Nem bánnám, ha az unokám lenne..."
Hát mit szólsz mindehhez, te abonyi Dezsőke?
Sok íróember a fél életét odaadná, ha feleannyi érzelmet tudott volna teremteni az emberekben, mint te, azzal a néhány soroddal... Jelentkezz hát, adj örömöt még nekünk. Várnak, látod, az Olvasók, és vár a Kutyapostás is, aki ezúton kéri abonyi barátait, hogy ha tehetik, segítsenek megtalálni Kiss Dezsőkét - akit: "így hívott az Édesapám!" - és Kiss Gombócot, az átölelve tartott kiskutyát. Biztosan ott élnek valahol az Önök közelében, csak talán eddig nem vették észre őket. De semmi baj, majd most...