Kutyaposta

Ha emlékeznek, a rovat legutóbbi jelentkezésekor a Kutyapostás kikelt magából a "soproni Mengele" miatt, kérdezve, hogy ugyan mi a bánatért készült több mint hétszáz oldalas nyomozati anyag, és ugyan mit vizsgálnak azon az embernek nevezett lényen, aki éveken át, télen-nyáron, húszcentis láncokon tartott százvalahány kutyát, miközben a lakásán mélyhűtve tárolt lefagyasztott kutyatetemeket, állítólagsos kísérletei céljára? Mit kell ezen vizsgálódni? Ennek a lénynek vagy börtönben, vagy elmegyógyintézetben lehet csak a helye. Na, mindegy, ahogy legutóbb is írtuk: reményeink szerint példás és valóban elrettentő ítélettel zárul ez az ember és a kutya százezer éves együttélése történetében is példátlan gyalázatosság.
És akkor itt az újabb magánsintér - amely kifejezés miatt a Kutyapostás ezúttal elnézést kér a sintérektől...
Budapest XVIII. kerülete a helyszín, ahonnan a Blikk adott tudósítást. "Csonthegyek, bűz, és negyven, egymást marcangoló kutya néhány négyzetméteren, egész nap gazda nélkül. Az emeletes ketrecekben egymásra piszkító állatok vinnyognak. A környék lakói elmondták: kínjukban egymást is megeszik az ebek." A kihívott állatorvos szerint a kutyák - nagy testű dobermanok - idegbetegek, az odavetett romlott hústól vélhetően fertőző betegségben szenvedhetnek.
A "gazdi" - és akkor a Kutyapostás elnézést kér a gazdiktól is - egy hajléktalan, aki felháborodva közölte a rendőrökkel, hogy ha sokat vegzálják, szélnek ereszti a kutyákat, vagy legfeljebb megöli őket.
A legszebb az egészben, hogy a végül is kiérkező rendőrök nem állapítottak meg állatkínzást: az állatok nem soványak, tehát nem történt bűncselekmény - vagyis dolguk végeztével szép nyugodtan el is mentek.
Nem történt bűncselekmény? Vagyis akkor ez így, immár rendőrileg is megerősítve, normális... Vajon minek kell előadódnia ahhoz, hogy arra már a rendőrök is felszisszenjenek, s kobakjukat vakarva nézegessék egymást: "Te, komám, akkor ez már kínzás, vagy még csak kísérlet?" (Sopronban ugyebár, nem kutyakínzás, hanem kísérlet folyt egy ellenállóbb kutyafajta kitenyésztésére...)
Nincs ez rendjén. És nemcsak a rendőri fejekben nincs, hanem másutt sem. Ezeket a telepeket talán nem látja senki? Nem értesül róluk az önkormányzat? Nem hallott ilyesmiről a területileg illetékes állatorvos? És az ott lakók tán nem látják, hogy mi folyik a szemük előtt? Dehogynem. Tudnak erről, látják, hallják - de legyintve továbbmennek. És legfőképp azért, mert azt hiszik, a kutya gazdája bármit megtehet tulajdonával. Akár meg is ölheti.
Nincs ez rendjén. Lassan tudomásul kellene venni: négylábú barátunk nem egy állat, hanem társunk; meglehet, százezer éve már. Ő választott ki bennünket, hozzánk szegődött, hűséges, bátor, és fenntartás nélkül szeret minket. Az együtt töltött idő alatt megtanult "emberül": érti a mi életünket.
A kutya kiemelkedett az állatvilágból. A Kossuth-díjas etológusprofesszor, Csányi Vilmos szerint úgy száz év múlva a kutya képes lesz az emberi beszédre. "Úgy tűnik, azon a határon áll, ahol mi álltunk, közvetlenül a beszéd megjelenése előtt. Kísérletek bizonyítják, hogy a kutya spekulál azon, vajon a gazdája tud-e bizonyos dolgokat. Négylábú társunk tehát azon gondolkodik, hogy mi van a másik, mi van az ember fejében. A homo sapiensnél is így kezdődött..."
Amikor megszólal, miről mesél majd a kutya? És hogyan nézünk a szemébe?