Kutyaposta

A soproni ügyről azóta (nekünk) jó hír érkezett: eszerint elkészült a több mint hétszáz (!) oldalas nyomozati anyag, amit a rendőrség vádemelési javaslattal átadott az ügyészségnek, vagyis a büntetőügy végre-valahára megindul majd. És reményeink szerint példás és valóban elrettentő ítélettel zárul ez az ember és kutya százezer éves közös történetében példátlan gyalázatosság.
(Csak zárójelben. Ilyenkor érzi azt a Kutyapostás, milyen kár, hogy meghalt Mátyás király... Hónapokig nyomoznak, hétszáz oldalas akta készül - ugyan miről? Arról az emberről, aki éveken át, télen-nyáron húszcentis láncokon tartott száz-valahány kutyát? És a lakásán mélyhűtve tartotta a négylábúak lefagyasztott tetemeit állítólagos kísérletei céljára? Mátyás nem nyomozott volna. A történetet hallva a kutyák Mengeléjét már vitte is volna a kisbíró, hogy hátralévő éveit húszcentis láncra kötve élje, s folytassa kísérleteit, immár saját magán...)

*

De váltsunk témát, két újabb olvasói levél következik. Egyik a boldogságról, a másik a keserűségről szól - ahogy az életben is megszokhattuk.
Az első írást Dunaszentpálról küldte Bugár Antalné.
"Mackó pici kölyökkutyaként került hozzánk, játékos volt, tele vadászösztönnel, amit a baromfiudvarban tett látogatásaival bizonyított... Az egyre fogyó baromfiállomány láttán cselekednünk kellett, elvittük egy kutyaiskolába. Fegyelmezett, okos kiskutya vált belőle. A 14 év alatt rengeteg szeretetet kaptunk tőle. Megvolt nekünk Mackó, ameddig lehetett, de tavaly nyáron már nem volt mentség. Még fél évet küzdöttünk érte, szinte mindent elkövettünk az orvossal, amit csak lehetett, de legutóbb azt mondta, nincs tovább. És én még akkor sem engedtem elaltatni, gondoltam, a természet majd elvégzi a dolgát - és úgy is lett: a következő nap reggelén már nem volt benne élet.
Nagyon-nagyon szomorú voltam és vagyok, mert van, aki elpusztítja a kutyáját, mi pedig mit meg nem tettünk volna érte, csak hogy maradjon velünk, még egy kicsit... Mackókám, nagyon szerettünk, kiskutyám! És köszönjük, hogy a gazdáid lehettünk..."
A második, elég nehézkesen olvasható levelet egy 76 éves asszony küldte, Kaposvár mellől, ha jól betűzöm, Hangyásmód(?)-hegyről. Egyedül lakik, s pórázon tartott kutyájával el-eljár a közelben élő, szintén beteg lányához. Ám egyik alkalommal: "...egy fiatal férfi nekünk támadt, a nagy kutyája tépte, szaggatta, harapta, a férfi meg botjával ütötte-verte az én pórázon tartott kutyámat, és üvöltötte, hogy szétszaggatja és agyonveri, hogy a kutyám meg fog dögleni velem együtt, mert ha én arra viszem a kutyámat, megdöglünk mind a ketten, mert nekünk ott semmi keresnivalónk. Kérem, válaszoljanak: valóban nem mehetek a lányomhoz? És mi jogon verheti agyon az a férfi az én pórázon vezetett kutyámat? Nagyon beteg és elkeseredett vagyok, a rendőrség nem akar foglalkozni az üggyel, de a betegségem miatt el sem tudnék menni a tárgyalásra... Ha válaszolnak, ne tüntessék fel a nevem az újságban, hanem Csibi kutyám jeligéjére írjanak."
Mátyás oda - ugyan mit válaszolhatna a Kutyapostás... Inkább csak ajánlja az írást Hangyásmód(?)-hegy elöljárói figyelmébe: csak van ott valaki, aki képes védelmet nyújtani Csibinek és gazdájának?!