Más a pocok, más a vakond

A két kis emlős járatai nem egyformák: a pocok túrásai többnyire közvetlenül a felszín alatt vezetnek, ha az ember rálép, könnyen be is omlanak. Mivel ez a kis rágcsáló amellett, hogy igen szapora, még társaságkedvelő is, körében az a rend, hogy a jövevények fészkeiket a régiek mellett készítik el. Ezzel veszedelmes fertőzési gócok jönnek létre, aminek látható jele a rostaszerűen kilyuggatott földfelszín. És nemcsak a járatok, hanem a sárguló, pusztuló vetemények, a kifoltosodó gyep, a sápadt lombú fiatal fák is jelzik garázdálkodásának nyomait. (Az egyik legveszedelmesebb kártétele, hogy megrágja a fák gyökereit, minek következtében azok legyengülnek, sőt a fiatal csemeték ki is pusztulhatnak.)
A mezei pocok nyughatatlan, mozgékony állat. Főleg éjjel munkálkodik, de olykor nappal is kimerészkedik a járataiból, különösen akkor, ha már elszaporodott egy területen. Nem sok idő kell hozzá, minthogy hihetetlenül szapora tud lenni. A nőstény - háromheti vemhesség után - négy-tíz kölyköt ellik, s ezt akár hatszor is megismételheti az évben. A csupaszon és vakon született kicsinyek két hétig szopnak a föld alatti fészekben, a harmadik héten már önállósulnak, a hatodikon ivarérettekké válnak. Igaz ugyan, hogy a kéregvasút mintájára készített földfelszíni járatok igen elnagyoltak és omlékonyak, a lakó- és egyben fialófészkek azonban biztonságosak. Ezeket húsz-harminc centiméterre a felszín alatt vájják ki. A lakóüregből sugárirányban ágaznak el az élelemszerző járatok, amelyek már a talajfelszínhez közel futnak, és hat-hét kijáratban végződnek.
A mezei pocok természetes ellensége a róka, a menyét, az egerészölyv és a bagoly, ám szaporodása annyira gyors, hogy a ragadozók nem tudják megfékezni. Ilyenkor az embernek kell közbelépnie, már csak azért is, mert az ellene való védekezést rendelet is előírja. A gazdaboltokban kapható Redentin és Arvalin márkanevű készítményekkel - a használati utasítás szigorú betartása mellett - sikeresen irtható.
Ha a pocok a kéregvasút mintájára fúr, akkor hozzá képest a vakond szakszerű metróépítő. Már csak azért is, mert született alagútásó, amihez kítűnő eszközei vannak. Fő ásószerve lapát alakú, erős karmokkal is ellátott mellső végtagja, a "keze", amellyel beleváj a talajba. Fejét vetőlapátként használva maga mögé dobja a kivájt földet, így halad előre. Ha járatában a kiásott föld már túlságosan fölhalmozódik, az állat a felszín irányába kezd ásni, majd kürtőt képez, amelyen át - fejének erős lökéseivel - a felszínre nyomja a földet. Így képződik a kertészbosszantó vakondtúrás.
A vakond mélyebben fúr, mint a pocok, járatai nem is omlanak be. (A talaj csak a túrás környezetében omlékony.) Ez a kis emlős igazi alagútlakó, vadászterületén széles futófolyosókat készít, amelyekben kényelmesen és gyorsan közlekedhet. (Az ilyen folyosók teljes hossza harminc és nyolcvan méter között váltakozik.) Ezeket járva szerzi meg táplálékát, amely főleg gilisztából, lárvából, bábból, mindenféle bogarakból, köztük lótücsökből és a cserebogár lárvájából áll. Szaglása kiváló, miként a hallása is. (A föld egyébként is jobban vezeti a hangot, mint a levegő.) Elsősorban a szaga után keresi meg a zsákmányát a föld alatt, miközben rendkívül mozgékony orra tapogatóeszközül is szolgál számára.
Bármennyire is bosszantó lehet a jelenléte, a vakond közel sem okoz annyi kárt a kertben, mint például a mezei pocok. Ezért is élvez védelmet, tehát nem pusztítható. A gazdaboltokban kapható riasztóanyagokkal és -eszközökkel elűzhető. Ha a futófolyosó több helyén (egymástól két-három méterre) terpentinbe vagy petróleumba áztatott rongydarabokat helyezünk el, majdnem biztos a siker, ezek az erős illatok ugyanis nagyon megviselik az ásóművész túlérzékeny orrát, eltelítik az érzékszervét, amitől már zsákmány után sem tud szimatolni. Ilyenkor nagy bosszúsan távozásra szánja el magát, és meg sem áll - a szomszéd kertig.