Kutyaposta

Nos, a legfontosabb és legörvendetesebb adat: a fővárosiak közel fele tart otthonában valamilyen állatot, és közel negyedük éppenséggel kutyát! Mit jelent ez? Azt, hogy az elmúlt évtizedekhez képest megsokszorozódott az állattartói kedv; ez már nem divat vagy hóbort, hanem azt jelenti, hogy egyre többen szeretnének visszatalálni az élet természetes rendjébe, abba a korba, amikor még együtt élt a kétlábú a négylábú társával... Mert voltak Pesten kerületek, ahol csupán csak harminc-negyven évvel ezelőtt is szinte egyáltalán nem volt kutya. Újlipótvárosban például mindenki ismerte Kellér Dezsőék tacskóját, nemcsak a remek konferanszié népszerűsége miatt, hanem mert Kellér tacskója több nyelven beszélt...
(Ismerik a történetét? Estefelé, a séta idejének elérkeztén, Kellér rendszerint odaszólt nejének: Ida, viszem a kutyát sétálni. Ám, alig hogy elhangzott a "sétálni" szó, a tacsival nem lehetett bírni, őrjöngött a boldogságtól, rohangált, kiabált, fölborította a ház békéjét. Ezt megunva, egy idő után Kellér így módosította a bejelentést: leviszem a kutyát. S aznap nyugalom volt: amíg felvette a felöltőjét és a sálját, senki nem rángatta, senki nem sürgette.
Így ment ez néhány napig, de aztán a tacsi megtanulta a "leviszem" szót is, s a vitustánc kezdődött elölről. Kellér változtatott, jött a kiviszem, majd az elmegyünk, a kinézünk, a lenézünk, a fordulunk egyet, de hiába, a tacsi pár nap alatt minden szót megértett. Szorult helyzetében egyik nap Kellér így szólt Ida asszonyhoz: "Ich gehe mit Hund spazieren." Csönd fogadta a bejelentést - kell-e mondanom, csak néhány napig... Kellér, összeszedve nyelvtudását, átváltott az angolra, majd következett a francia, az olasz, a spanyol, hogy aztán tanácstalanul megálljon. A tacskó a végén már egy nap alatt tanult meg egy-egy nyelvet!
Kellér szótárt vásárolt, s norvégul kezdett tanulni. Eljött a norvég premier estje. Kellér belekezdett a nehezen megtanult, s szinte kimondhatatlan mássalhangzó-kombinációkat rejtő mondatba, de még az első szó végén sem járt, amikor a tacsi máris rohant a pórázáért. Előbb tanult meg norvégul, mint Kellér Dezső...)
De térjünk vissza a mába, amikor is, már Budapesten is 200-250 ezer kutya él, legalább ennyi kutyatartó örömére. Mit is jelent ez? Azt, hogy ugyan (még mindig) kisebbségben vagyunk, de már egy akkora kisebbség a miénk, amelynek a jogai nem elhanyagolhatóak, amelyre többé már nem lehet csak úgy rálegyinteni! Mindenki, tehát az önkormányzatok éppúgy, mint a nem kutyások, legalábbis partnerként kell kezeljen bennünket, jogainkat nem lehet semmibe venni alaptalan félelmek, rosszhiszeműség vagy idejétmúlt szokásjog alapján.
A világban már régóta nem illik egy-egy közösséget úgy általánosságban tilalmakkal sújtani, sokkalta inkább elfogadott az egyedi esetek szankcionálása. Ez azt jelenti, hogy nem arról kell tehát rendeletet hozni, hogy mondjuk egynél több kutya nem tartható egy háztartásban, hanem meg kell büntetni azokat, akiknek a kutyája zavarja a lakóközösség nyugalmát. És így tovább: nem a szájkosár - egyébként európaiatlan - elrendelése a megoldás, ennek viselésére csak az agresszív kutyát kell rákényszeríteni.
De hogy még miről szól a továbbiakban a felmérés - a következő Kutyapostából kiderül.