Kutyaposta

Legutóbb, ugyebár, ott hagytuk abba - olvasgatva a kutyatartásról közelmúltban készült budapesti felmérést -, hogy mi, kutyások ugyan (még mindig) kisebbségben vagyunk, de már egy akkora kisebbség a miénk, amelynek jogai nem elhanyagolhatóak! S azt is ideírtuk, hogy nem illik egy-egy közösséget úgy általánosságban tilalmakkal sújtani, vagyis nem arról kell rendeletet hozni, hogy, mondjuk, egynél több kutya nem tartható egy háztartásban - és legfőként: ennek eldöntését nem szabad a szomszédokra bízni! -, hanem meg kell büntetni azokat, akiknek a kutyája zavarja a lakóközösség nyugalmát. És így tovább: nem azt kell büntetni, aki jól nevelt kedvencét póráz nélkül sétáltatja - amit naponta sok tízezren tesznek meg, és mégsem változik vérfürdővé az ország -, hanem aki agresszív ebével rettegésben tartja a környezetét.
(A Kutyapostás ezzel kapcsolatban azonnali embargó alá helyezi Portugáliát, ott ugyanis, információi szerint, kutyát csak pórázon szabad vezetni - tehát kutyabarát ember nem megy abba az országba... Továbbá megjegyzendő: az uniós tagállamok között még háromban: Szlovéniában, Csehországban és Magyarországon - naná, majd nálunk nem! - ragaszkodnak valamilyen területi meghatározottságban a pórázhoz, járműveken a szájkosárhoz.)
De haladjunk tovább!
A felmérésre válaszolók lakásonként legfeljebb egyetlen kutya tartását engedélyeznék, macskából viszont kettőt is lehetne tartani. Kertben és udvaron több állat tartását is elfogadhatónak tartják, ami részben jó, részben rossz hír vidéki olvasóinknak, hiszen "a vidék" már régen nem tanyákból áll, hanem lakótelepek sorából is, Nyíregyházától Sopronig...
És most nézzük, mi zavarja legjobban kutyaügyben a fővárosiakat - ezt egy másik tanulmányból tudhatjuk meg, amelyben megkérdeztek kutyásokat és kutyá(ka)t nem tartókat is. Nos, vélhetően nem okozunk túl nagy meglepetést: a három leggyakrabban említett probléma a kutyapiszok, a kutyaugatás és a kutyától való félelem.
A kutyagumi örökzöld témánk leend, és nyilván más a helyzet a városokban, mint a kisvárosokban, kistelepüléseken. A hátrahagyott "anyag" kétféleképpen keletkezhet: vagy pórázon (vagy anélkül) sétáltatott négylábú hagyja hátra, vagy felderítetlen, többnyire kóbor eb. Ebből következhet az, hogy legyen tilos az utcán kutyát sétáltatni (remélhetően ekkora butaság senkinek nem jut eszébe), meg az is, hogy a kutyagumit tessék szíves feltakarítani. Jelentem: a Kutyapostás élete során többször járt New Yorkban - amely úgy egyébként korántsem a tisztaságáról híres város -, de kutyapiszok, az például nincs. Embertelen büntetés jár érte, ezért aztán mindenki késlekedés nélkül felszedi a bűnjelet, s a legközelebbi szemetesig száguld vele.
Más kérdés persze, hogy az evolúció csúcsára felkapaszkodott okos ember, mint annyi minden másra, a kutyagumira is csak hülye választ képes adni... Mert a kutyagumi, ha békén hagynák, természetes anyag lévén, a napsütés, az eső, a szél hatására elég gyorsan elbomlik, nem okoz kárt. De jön az ember, aki bezárja e természeti anyagot egy elbomolhatatlan műanyag zacskóba, amivel nagyjából ötven évig okoz a továbbiakban környezeti ártalmakat. (Gondoljuk csak végig, Budapesten állítólag naponta terem negyven tonna kutyaürülék. Nosza nejlonzacskóba vele!)
Ám, ahogy látom, a Kutyapostás ezúttal is szokásos fecsegésének lett áldozata, így hát a kutyaugatás és a kutyától való félelemmel két hét múlva visszajövünk. (A kereskedelemi tévék ilyenkor azt szokták mondani: addig ne menjenek sehová! De újság lévén mit mondjak - addig ne olvassanak másik lapot? Tudják, mit: ne!)