Kutyaposta

"Amit Ön a legutóbbi számban megírt - a költözés miatt egy menhelyre leadott kiskutya története -, már akkor mélyen felkavart, amikor a tévében láttam. Engem az ilyesmi érzelmileg rettenetesen megvisel. Szégyellheti magát a mosolygó »gazdi papa« és az álkönnyeket hullató »gazdi mama«, azt a kiskutyát ők soha nem szerették. Elviselték, megtűrték, mert egy vidéki háznál illik tartani egy kutyát. Nyilván úgy ítélték meg - mint magasan képzett kutyaszakértők -, hogy a kutya nem bírna élni egy panellakásban, de ha mégis, az egy csomó kényelmetlenséggel járna nekik, csak a gond lenne vele. És tán még azt is gondolták, mindenki el lesz ájulva nagylelkűségüktől, humánus magatartásuktól, hogy nem az erdőszélen verték agyon feleslegessé vált kutyájukat.
Éles ellenpéldája történetüknek a testvéremék esete, akik 12 év után, áprilisban költöztek vissza vidékről Budapestre, egy panelház hatodik emeletére. Természetesen magukkal vitték a tízéves, nagytermetű német juhász kutyájukat. Minthogy én is kutyás vagyok - és szintén egy tízemeletes panelházban lakom -, mindenféle jó tanáccsal láttam el őket. Ám, mint kiderült, minderre nem volt szükség: a legnagyobb megdöbbenésünkre a kutya úgy közlekedik a liftben, az utcán, és úgy éli az életét a lakásban, mintha ott nőtt volna fel.
Imád sétálni, szabályosan élvezi a sok új élményt, a sok idegen szagot, kutyabarátokat szerzett, a lépcsőház kedvencévé vált, valósággal megfiatalodott.
A másik ellenpélda a felesége halála óta egyedül élő, nyolcvanéves ismerősöm, aki ráadásul nemrég enyhe agyvérezést kapott. A kórházban csak az foglalkoztatta, hogy mielőbb hazakerülhessen a már 15 éves, öreg, süket kutyájához, és mióta hazatért, naponta többször lebotorkál a második emeletről megsétáltatni imádott öreg barátját.
Mélyen elítélem Cs.-ék álságos magatartását, és remélem, a lelkiismeretük soha nem nyugszik meg. És jó lenne, ha azon is elgondolkodnának, hogy nemcsak állatok számára létezik menhely...
Kovácsné G. Júlia, Hatvan"
Ahogy ígértem, minden kommentár nélkül: