Jó kádárt nem káromol borász

– Milyen ötlettől vezérelve választotta ezt a mesterséget?
– Húsz évig szőlész-borászként a hordókat töltögettem. Hat éve viszont készítem is őket, miként nagyapám, apám is tette annak idején, akiknek gyerekként besegítettem. Zempléni tölgyből kis és nagy boros-, eperfából pálinkáshordókat gyártok. Meg kármentőket is a fenéken kotyogó maradék bor kiürítéséhez, és pincebútorokat, edényeket, virágtartókat. Kell a pénz: műhelyemet pályázatból és hitelből építettem, utóbbira fedezet a családi házunk.
– Megél abból, amit csinál? Van-e piaca a hordóknak hazánkban?
– Talán száz manufakturális, kis kádárüzem lehet az országban, s a gondjaink közösek. Néhány tőkeerős külföldi céggel versenyzünk, amelyekben betanított munkások, szinte futószalagon gyártják a hordókat. Mellettünk szól, hogy a nagyüzemek csak egyféle méretben dolgoznak, járulékos költségeik miatt hozzánk képest drágábban. Jók azok a hordók, abban nincs hiba, de mivel egyformák, csak egyféle ízt adnak a benne érlelődő bornak. A mieink viszont mind-mind más aromát produkálnak.
– Gondolom, vannak erre szakmai mesterfogások.
– Hogyne! Az egyik az, hogy tölgyforgáccsal teli kosár tüzével kipörköljük az összehúzott dongát. Legalább négyféle időtartamú pörköléssel dolgozunk, attól függően, milyen ízt akar a borász. A borászok pedig, a tökéletesség mellett, többnyire egyedi zamatot akarnak. Tőlünk ezt megkapják, a nagyüzemektől nem. Pörköléskor ügyelni kell, nehogy másféle forgács keveredjen a tölggyel, mert ez bezavarhat a bor ízébe. A vegyi anyagok szagát is beszívja a fa. Divat lett a „barikhordó” is, ebből a bor kiáztatja a tölgyfa cseranyagait, így gazdagodik ízvilága. Ez korábban fellendítette a kádármesterséget, de ma már gondok vannak vele.
– Mi a baj?
– Az, hogy pénz hiányában lassan lecseng. A bariktechnológiával készült hordókat háromévente cserélni kell, ha kiázott a cser. Ebből a három évből mostanában inkább hat lett. Pörkölt faforgács rudakat áztatnak a hordókba, ezt mi csipezésnek hívjuk, vagy kikaparják a hordó fenekét s a fát újra pörkölik. Egyik se igazán hatékony módszer. Őszintén szólva a barikolást kádárként jó üzletnek, borászként viszont hókuszpókusznak tartom, amit állítólag kaliforniaiak találtak ki, hogy semmitmondó tömegboraikat fölturbózzák.
– Megérte visszatérni az apai, nagyapai mesterséghez?
– Eddig úgy tűnik, igen. Eladatlan hordók nem maradnak a nyakamon. Attól inkább tartok, hogy pár éven belül nem lesz elég jó minőségű tölgy az országban. Nyolcvan-száz éves tölgyet használok, a rönkje két évig szárad az udvaron. Esik rá az eső, tűz a nap, hogy megedződjön, kiázzon belőle a felesleges cseranyag.
– Több megrendelést is győzne?
– A pénztárcám a hiteltörlesztések miatt túl vékony ahhoz, hogy betárolhassak jó sok fát, pedig németországi, szlovákiai vevőim is lennének. Gépeim vannak, és fizetnék több alkalmazottat is, ha több alapanyagot vehetnék. A nehéz munkába már a gyerekeim is besegítenek. A lányom Pesten másodéves szőlész-borász egyetemista. Most arról ábrándozik, idővel ő lesz az ország első női kádármestere. A fiam is azért jelentkezett a soproni egyetem faipari szakára, hogy továbbvigye a vállalkozást. Örülök, mert nincs utánpótlása a szakmának. Pedig kádárra, amíg vannak borászatok, szükség lesz.
Keresztény Gabriella