Serkei masinák

Az idei találkozót júniusban tartották. Szép lassan megtelt a kert, és befutott az egész rendezvény egyik legérdekesebb figurája, Tóth Péter is Chamecből. Azaz Harmacról, ami itt van mindjárt Serke mellett, közel a magyar határhoz. De most nem is ez a lényeg, hanem Tóth Péter motorkerékpárja.
- Ez egy eredeti német NSU! - bólogattak elismerően a találkozó résztvevői, és azonnal részletes diskurzusba kezdtek a korabeli bőrcsizmát, bőrsipkát - a bukósisak ősét - viselő fiatalemberrel.
Nem győztek csodálkozni. Magán a motoron is, de főleg a történetén. Mert azt darabonként szedte össze az amúgy munkanélküli lakatos. Neki csak a motorja és a két kereke volt meg, a benzintartályt Besztercebányán, a vázat Pozsonyban, a kiegészítő kelléket Brnóban kellett beszereznie. Összerakta, és egészen kiválóan működött - egészen a mai napig. Reggel viszont, Serke előtt bedöglött a motor, szégyenszemre úgy kellett idáig tolnia.
De sebaj! Míg tart a találkozót bevezető szabadtéri istentisztelet, addig ő kitisztítja a karburátort, s ha lesz jelentkező, azt megmotoroztatja.
Így is történt. Majd kezdődött az igazi attrakció: a múzeum három cséplőgépének beindítása. Hárman együtt megvannak vagy kétszáz évesek, de még az őket hajtó motorok sem sokkal fiatalabbak. Pohóczky nagytiszteletű úr azonban ismeri a lelküket: elég volt három-négy tekerés, máris felpüfögött a három motor, s mozgásba jöttek a cséplőgépek. A találkozó fiatalabb résztvevői csodálkozva, az idősebbek pedig elérzékenyülve nézték a masinákat. Egyedül talán a Hamváról jött, hetvenöt éves traktoros, Asztalos Béla őrizte meg hűvös nyugalmát. Egyrészt látott ő elégszer ilyen gépeket, másrészt ismeri ő ezt a parkot, már ötször járt itt. Épp azt mesélte az egyik magyarországi kollégájának, hogy a negyvenes évek végén mivel sikerült a legjobban felbőszíteniük a csehszlovák milicistákat: magyar nótával. Pláne, amikor azt dalolták Hamván, hogy "Tátra, Tátra, Magas-Tátra, magyar géppuska szól rajta…"
Serkén nem szólt semmiféle puska - csak a motorok s a traktorok zúgtak, dohogtak. Egyik-másik néha fel-felköhögött, ilyenkor féltucatnyi gépdoktor is odarohant. Mindenkinek volt egy jó tanácsa, de többnyire a vendéglátó Pohóczky Bélának s az általa csak "vaskirálynak" titulált Hajdú Ráfis Jánosnak, a mezőkövesdi gépmúzeum alapítójának volt a legerősebb a szava. Persze nekik sem kellett komolyabban beavatkozniuk. Még akkor sem, mikor beindították a gyűjtemény egyik legszebb darabját, a nyolcvan év körüli Fordot. Az öreg, Angliából származó traktor egykettőre nekividámodott, s tett olyan köröket a kertben, mint fénykorában.
Időközben Tóth Péter is betartotta a szavát. Kitakarította a karburátort, és megmotoroztatta a kíváncsiskodókat. Aztán estére elindult haza, de fohászkodva, nehogy egy rendőr megállítsa. Mert a forgalmi engedély kiváltására az idejéből még nem futotta. Talán jövőre - merthogy ő akkor is itt lesz, az egészen biztos.