Gyönyörök Kömörő

Szatmárban, azon belül is az Erdőháton mindig is szerették a virágot, nem volt ház, ahol ne nyílt volna legalább pár tő mályva, dália vagy rozmaring. De jobbára csak az ablakban, hiszen az udvaron lelegelte volna őket a jószág. A rendszerváltás után aztán kezdtek eltünedezni a tehenek az ólakból. Elfogytak a gulyák és a csordák is, zacskós tejet isznak már az emberek. Viszont egyre több lett a virág. A csordák hajdani útjai mentén dália és kannavirág nő, a föléjük tornyosuló villanyoszlopokon pedig muskátli és petúnia ontja szirmait.
Kömörőn minden ház előtt gondosan megmunkált virágágyás díszlik, és ez a fagyok beköszöntéig így is marad. Igaz, sok munka van vele, és persze pénzbe is kerül, de korántsem annyiba, mint hinnénk.
– Ha mindent a boltokban vennénk, és mindent idegen munkásokkal végeztetnénk, sokkal többe lenne – mondja Juhász András polgármester a községháza előtt, a virágtengerben gyönyörködve. – Amit csak lehet, kiteleltetünk, s amit tudunk, mi magunk készítünk el. Sajnos nálunk is sok a munkanélküli, de igyekszünk nekik elfoglaltságot keresni. Nyáron nincs is gond, van tennivaló bőven a faluban. Télen azonban kevesebb, hiszen nem kell kaszálni, füvet nyírni, árkot ásni, csatornát takarítani. De azért a hideg napokon se unatkoznak, ilyenkor készülnek például az új virágládák, s javítják a régieket – közmunkában. Természetesen a virággondozás, az öntözés is az ő feladatuk, de teljesen önkéntes alapon a falubeliek is besegítenek. A virágföldet például két pótkocsival az egyik helyi vállalkozó szállította a megye túlsó feléből, ingyen.
A polgármester szerint egyáltalán nem a pénz határozza meg egy-egy falu arculatát. Kell hozzá az is, ám sokkal fontosabb a település polgárainak és vezetőinek szándéka. Ők sem dúskálnak a pénzben, évente 100-110 millió forintból gazdálkodhatnak, ami éppen hogy csak elég a fennmaradáshoz. Megpróbálják okosan mozgósítani a falu lakóit, így nemcsak a főutcán érdemes szétnézni, hanem a portákon is. Mondjuk, rögtön a templom mellett özvegy Molnár Józsefnénél. A polgármesterrel és a szomszédos Penyigén tanító Kiss Józseffel, a gyógynövények, gyógyító virágok kiváló ismerőjével kopogunk be hozzá.
Lidi néni nyolcvanhét éves, jó egészségnek örvend. Most is lent kapirgál a kertben, és nevetve csóválja a fejét, hogy három ilyen meglett ember, mint mi, a régi virágokról kérdezzük, méghozzá dologidőben. Ahelyett, hogy kapálnánk vagy kaszálnánk.
De hamar megbocsát a semmittevésért.
– Az igazi öregek az én kislánykoromban az olyan virágokat szerették, mint az ördögszem, a cipellő, a labdarózsa, a viola, a borsfű meg a rozmaring. A két utóbbi nemcsak szép volt, az ételt is ízesítette. Borsfűvel a savanyú uborkát, rozmaringgal pedig a töklaskát fűszereztük. Ezt tűzték a bevonuló legények kalapjához is a lányok. Abból nem is lett igazi katona, akinek nem virított a fejfedőjén legalább öt szál félméteres ág.
Borsfüvet találunk most is az öreg portán, de rozmaring nincs. Kifagyott valamelyik télen. Így járt a levendula is, ellenben a hortenzia úgy nő, hogy nem lehet bírni vele. Lidi néni nem nagyon szereti. Azt mondja, úri virág, városi, mint ahogy a verbéna és a begónia is. A muskátli meg a petúnia, az más! Azt már a nagyanyja is ültette, s olyan jólesik most is el-elgyönyörködni bennük.