Kapásra várva

Pontyot kukoricával, domolykót cseresznyével, márnát sajttal lehet fogni – mondják a horgászok általában. Ami igaz is többnyire, de rengeteg a kivétel. Ezért az okosabb vagy inkább óvatosabb horgász sohasem egyetlen csalival próbálkozik. Néha az egészen merész ötletek a nyerők: például a kutyatáp.
Van Milotán, a Felső-Tisza vidékén egy nagy bányagödör, amely kapitális pontyairól híres. Legutóbb is egy több mint huszonöt kilóst fogtak benne. Ahogy elő van írva: éjjel, szeptemberben és kukoricával. De volt egy nyár, amikor az igazi nagy halak csak kutyatápra kaptak.
Egy Németországban élő hazánkfia találta meg a csodafegyvert. Azon a nyáron nem ment a hal, sem a Tiszán, sem a Túron, sem a sóderbányában. Pedig mindent megpróbáltak a fiúk. Egyszer aztán a tiszakóródi házában nyaraló hazánkfia megjelent egy nagy, jó tízkilós ponttyal. Másnap egy öt- meg egy hétkilóssal. Három napra rá egy nyolckilóssal. Aztán szögre akasztotta a botokat, és elkezdett nyaralni. Azaz fürdött, főzött, sörözött. Meg ugratta az üres vizet bámuló cimboráit.
Sörözni azonban nem egyedül szokott az ember – s ha már társa van, csak el-elmeséli a kalandjait. De ismert, hogy amit három ember tud, az már nem titok. Milotán is előbb csak egyvalaki, majd ketten, aztán négyen, végül már tucatnyian tudták a titkot: a kutyatáp a nyerő. Hamarosan mindenki azzal horgászott. Ám így is csak ketten-hárman akasztottak. Akik, végigpróbálva minden bogyót, végül kikötöttek a gyűrű alakúak mellett. De azokkal mindent vittek!
Nem úgy, mint mi a cseresznyével Romániában, az Izán. Az Iza Ipoly nagyságú folyócska Máramarossziget fölött, első osztályú domolykós víz. Június volt, és a román sihederek vödörszámra fogták a domolykót. De nem árulták el a csalit. Biztosan cseresznyével, hajtogatták a szigeti ismerősök, s nekiindultunk cseresznyefákat keresni a parton. Valahol a város fölött találtunk is egy nagy, vízre hajló fát, a túlérett szemek pont a folyóba estek. Na, itt kell bandázniuk a halaknak! – szaladtunk azonnal emelőhálóért. Persze a horgainkra is vadcseresznyét tűztünk. És vártuk a tömérdek halat. Ma is ott várnánk valahol Sziget és Farkasrév között, ha két magyar gyerek fel nem világosít bennünket. Szöcskére jön a domi, dehogy cseresznyére!
A harmadik történet tán még ezeknél is kacifántosabb: a Küküllőn kárásszal fogtuk az apró márnákat! A Küküllő Zeteváraljánál még igazi vad, hegyi folyó, ahol hemzseg a pisztráng, legalábbis a szóbeszéd szerint. De csak műléggyel lehet becsapni őkelmét, hűtötte le kedvünket a házigazdánk. Legyezni azonban mi nem szeretünk, meg nem is nagyon tudunk, nekiálltunk hát fenekezni. A szokásos hazai csalival: sajttal, tengerivel, gilisztával – sokáig nem történt semmi. Aztán fogtunk két aprócska márnát, mikor lejött utánunk a partra a gazdánk. Kacagott a sajtkockáinkon meg a kis márnákon. Kárásszal kell azt fogni! – aztán belépett a folyóba, és elkezdte a káposztafejnyi köveket átfordítani. Apró, öt-hat milliméteres férgeket kapart le róluk, és biztos, ami a biztos, a mi horgainkat is ő csalizta fel a virgonc kis „kárászokkal”. Ami persze nem kárász volt, hanem kérész, az ezerféle tiszavirág erdélyi változata.
Nem tudom, a mi tiszavirágunkkal mire mentünk volna, de a Küküllő kárászai taroltak. Csak egy bottal lehetett horgászni, azt is állandóan cibálták a márnák. Igaz, aprócskák voltak, repültek is vissza a vízbe, de legalább fogtunk. És megtanultuk a székely verdiktet: nem mindig kérész a kérész – van, mikor kárász.