Som a falu fája

Itt is megfogyatkozott ugyan rendesen a számuk, ám olyan falu aligha létezik, ahol ne pompázna belőle néhány példány. Tarpán, Lónyán, Nagyarban, Túristvándiban vagy Tiszacsécsén pedig szinte minden kertben megtalálni. Igaz, nem a fő helyen, hanem többnyire a kertek hátuljában, de a som ott is jól érzi magát.
Az én legkedvesebb somfám Uszkában él, Mester Miklós udvarán. Miklós barátom portáján még sok minden emlékeztet a régi szatmári portákra, a dió- és körtefák, meg a nemtudom- és a hasítószilvafák között ott díszeleg egy derék som is. Van vagy hetvenéves, és jöhet akármilyen cudar idő, vígan terem mindig. Most is meg van rakva, nem is igen tudnak mit kezdeni a tömérdek gyümölccsel.
Most azonban mégsem erről az uszkai fáról akarok írni, hanem a nagyhódosi somról. Ami ugyan pontosan olyan, mint a többi százéves öreg som szerte Szatmárban, mégis külön figyelmet érdemel. Mert egész Nagyhódoson csak úgy emlegetik, hogy a falu fája. Véletlenül akadtam rá a nyárutón. A kis, alig százlelkes falu régi temetőjében bóklásztam, amikor megláttam, túl a kerítésen. Ágai kihajoltak az útra, meggörbülve a tömérdek gyümölcstől. Fent, a csúcsán seregélyek verekedtek a már bordó-feketére ért bogyókon, lentebb azonban még igencsak húzós volt a húsuk. De ez nem különösebben zavart, gondtalanul eszegettem. S azon töprengtem, vajon hogyan tudták a római harcosok lándzsanyeleit kifaragni e fa összevissza tekergőző ágaiból.
Nem sokat tűnődhettem azonban, idős asszony érkezett a temetőbe, és szóba elegyedtünk. „Mi is innen hordjuk – mondta –, mert a mi fánkat a hetvenes nagy árvíz után kivágta az uram. De nemcsak mi, idejár az egész falu, akinek nincs somfája. A Krakkó Károlyé volt, de miután itt majd’ mindenki Krakkó, csak úgy emlegették, hogy Pövő Károly. Amúgy agglegény volt, ott állt a kis háza a fa előtt. Aztán meghalt, a házat elbontották, de a fa megmaradt. Hál’ istennek…”
A nénike is megkóstolt egy szemet, de fintorogva elhúzta a száját: ennek még érnie kell; és elballagott. Vissza fog azonban jönni, mondta, egy hét múlva már mind lepotyog. Felszedik, megmossák, két-három napig állni hagyják, majd a megpuhult húst egy tésztaszűrőben ledörzsölik a magról. Egy kiló gyümölcs, egy kiló cukor, parányi szalicil – s kész az utolérhetetlen ízű somlekvár.
Németországban ötven eurót, 12-13 ezer forintot is elkérnek érte! Ha egyáltalán hozzá lehet jutni. Szatmárban, Beregben sem lehet azonban mindenütt kapni. Jóformán csak ismerősök révén lehet szert tenni rá, akkor is csupán egy-két üvegnyire. Mert borzasztóan szaporátlan. Akinek szatmári barátja van, annak persze könnyű. Az még reggelire is somlekvárt ehet. Én a sült szalonna előtt szeretem igazán.