Kapásra várva

Panaszkodnak az ismerősök, hogy ők már unják a pontyot, más halat meg egyszerűen nem lehet venni. Dehogynem, hiszen az üzletláncok tele vannak mindenféle tengeri szerzetekkel – de nekik az nem kell. Hát akkor vegyetek busát, biztatom őket, de arra is csak húzgálják a szájukat. Hogy ízetlen, hogy sovány, hogy bármennyit is eszik belőle, félóra múlva ismét farkaséhes az ember.
Általános e vélekedés a Távol-Keletről, közelebbről Kínából behozott növényevő halainkról, a busáról és az amurról. Különösen a busáktól idegenkedik a magyar. A horgász is, meg a közönséges halevő is, ami részben érthető. Horoggal rettenetesen nehéz kifogni, folytonos mozgásával pedig az idegbajt hozza a többi halra, az íze meg – hát leginkább az öregedő fűéhez hasonlít. De csak nyáron! A téli busa pompás csemege, a laikus nemigen képes a harcsa húsától megkülönböztetni. Számtalanszor kipróbáltam a halászlevemmel ezt én is – csak a tapasztalt horgász barátok dünnyögték elismerően halkan az orruk elé, hogy a többiek örömét meg ne zavarják: „elsőrangú ez a busahallé".
Sokáig tévhitben éltem én is. Mígnem egy kemény téli napon a neves tímári halász, Stefán Ferenc le nem csábított a Tiszára léken át halászni. Igen ám, de a lékek meg az abba leeresztett tükörhálók a folyó másik, bodrogközi oldalán voltak! Én meg félek a jégen – lecövekeltem hát a parton. Az innenső, szabolcsi oldalon toporogtam, és sápadoztam az irigységtől, mert hatalmas halakat szedegettek ki. Nagy kurjongatások között mutogatták felém. Végül legyőzte a félelmet a kíváncsiság. Elindultam, ám félúton elfogyott a bátorságom. Ott álltam a Tisza közepén, a lehető „legjobb" helyen. Ötven méterre az egyik part, ötvenre a másik, alattam meg jó tízméteres mélység.
Feri aztán megkegyelmezett. Elém jött, s szorosan a nyomában átóvatoskodtam Zemplénbe. Ott megnyugtatóan vastag volt a jég, félóra múlva már össze-vissza bóklásztam rajta. Mígnem aztán Feri magához nem intett, s meg nem indult előttem lefele a folyó hátán. Egy bottal kocogtatta maga előtt a jeget, pár lépés után azonban már csak a vizet csapkodta – ott már elnyalta a víz a jeget. „Hát csak így tekeregj a Tiszán!", igazított el egy életre azon a napon. Jégen én azóta se igen voltam, de az ajándékba kapott hatalmas, tizenöt kilós busánál se nagyon ettem ízletesebb halat. És egészségesebbet se. Mert mint a szegedi és a szentesi orvosok kiderítették, nemcsak a fogyókúrázóknak ajánlott, hanem a szívbetegeknek is, segít alacsonyan tartani a koleszterinszintet.
De ez csak nálunk újdonság, a kínaiak, vietnamiak régtől fogva a legkedvesebb halaik között tudják a busát meg az amurt. Szinte hihetetlen: ott már csaknem kétezer éve megépítették az első halastavakat – míg a nagymellényű Európában csupán 1547-ben. Azt is egy Dubravius nevű püspök Csehországban. A növényevő busák, amurok európai jelenléte pedig ennél is sokkal rövidebb idejű. A szovjetek az 1940-es évek végén próbálkoztak meg Ukrajnában a honosításukkal, míg hozzánk 1963-ban érkeztek az első példányok, előbb Kínából, majd a Szovjetunióból. Aztán hamarosan mi magunk is megoldottuk a mesterséges szaporításukat. Azóta találkoztak már negyven-ötven kilós példányokkal is, és – a negyven évvel ezelőtti jóslatokkal szemben – ma már természetes úton is vígan szaporodnak.
Nem mindenki örül ennek, mert a halászok szerint kifoghatatlanok és kiszorítják az őshonos halainkat. Sok igazságuk van, de talán Kínában kéne tanulmányozni a halászatot, s nem az Antarktisz mentén. És mi lenne a magyar erdőkkel az Amerikából betelepített akác nélkül?