Tehénke kéne megint

Taljánok sose lakták a Pécs és Mohács közötti Karasica-völgyet. Francia-vallon földművesek viszont egykor igen, őket nevezték tévesen olaszoknak. Innen a falu neve, ahol ma magyarok, svábok és horvátok élnek.

Házunk tájaKeresztény Gabriella2008. 03. 21. péntek2008. 03. 21.

Kép: Olaszi faluriport. Olasz község. 2007.10.11. Fotó: Bohanek Miklós

Tehénke kéne megint
Olaszi faluriport. Olasz község. 2007.10.11. Fotó: Bohanek Miklós

– Idővel teljes lesz az összeolvadás, de nekünk az a fontos, ne fogyjunk tovább – tűnődik Marczi János polgármester. – Egy mondás szerint a karó Olaszon van leverve, a ház meg Pécsig ér, az elvándorlással nagyot csökkent a lélekszám. Amióta viszont letelepedési támogatást adunk a fiataloknak, a folyamat megállt.
Egy halastó Olasz határában talán a mondás ellenkezőjét igazolja. A tavon kecses híd ível át vadkacsaodúkkal, talpunk alatt a récéknek kiszórt kukorica ropog. A zömök, pirospozsgás Ulrich Péter tősgyökeres olaszi, noha családjával Pécsre költözött. Ott van autójavító műhelye, ott nőttek fel a fiai, akik, miután apjuknak elege lett a fényezésből, tovább viszik a mesterséget. A horgásztó és a közeli vadas tanya az apjuk álma volt, akit a szíve visszahúz a falujába. A tó és tanya őreként mindennap kijár ide. Négy éve a tó helyén még árpavetés volt, de kitermeltek temérdek földet, s ősszel már halakat telepítettek. Amikor nincs horgászszezon, a vadas tanyán van dolog, ahol takarmányozni kell a mangalicával keresztezett vaddisznókat, a lovakat, a teheneket és a muflonokat.
– Szarvas azóta nincs, hogy majdnem megölt egy bika! – mondja Ulrich Péter.
Szerinte gyerekkorában szinte ordított falujának házairól, hogy miféle népek lakják. A sváboké puccos, a horvátoké zajos, a magyaroké vegyes volt. De akadt olyan porta is – nációt nem említ, nehogy valaki megsértődjön –, ahol pergett a cserép, hullott a vakolat. Abban az időben nem volt gyakori a vegyes házasság, de házasulandó fiai erre már nem adnak semmit.  
Olaszon él az udvarán traktort szerelő Mammel József is. Távolsági buszsofőr, és a falu egyetlen őstermelőjeként szántóföldi növényeket termeszt. Vasárnapokon pedig a kis templomban orgonál.
– Orgonálni a pécsi székesegyházban tanultam, a nagyapám is kántor volt. A zenénél már csak a szüleimtől megörökölt földművességet szeretem jobban! Kissrác koromban itt még sokan a földből éltek. Szüleim svábok voltak, mi a feleségemmel már magyarnak valljuk magunkat, de örülök annak, hogy lányaink az iskolában németet és olaszt is tanulnak.
Az egyik dombon álló házban négy generáció él együtt. A szép elülsőben a Wendorfer házaspár lakik lányukkal, Mónikával és az unokáikkal. A hátsó ház kicsi és szerény, még gázfűtés sincs benne. Lakói a dédszülők, Hofschauer Kristóf és felesége, Jusztina néni – aki magas vérnyomása miatt napok óta csak szédeleg. Gyereklányként pécsi úri családoknál szolgált, s a Miasszonyunk Zárda apácái is finom modorra tanították takarítás közben. Kristóf bácsi nagy tapasztalata ellenben az volt, hogy a háború után mindenüket elkobozták, járhatott gyalog kapálni, kaszálni a másét…
– Nehéz idők voltak! – simogatja asszonya kezét. – De mi kapartunk! A téeszbe már a saját lovaimmal mentem kocsisnak, onnét nyugdíjaztak. Dohányt is termesztettünk, a pécsi gyár jól megfizette. Disznót, tehenet, birkát tartottunk, a pálinkát s a bort meg eladtuk, mert mi sose italoztunk.
– Egy új kötőre se tellett – sóhajt fel Jusztina néni –, mire a nagy házat felépítettük! Egyik lányunk porcelánfestő Zsolnán, Mónika anyja meg varrónő. Nékik adtuk át a nagy házat, pedig ezt, amiben lakunk, már el akartuk bontani. De hát a család az első, nem igaz? Csak azt sajnáljuk, hogy mire megöregedtünk, dédunokáink már egy szót se szólnak németül. Erre változik a világ…
– Osztán merre? – mordul fel Kristóf bácsi. – Most is annyi az adó, mint mikor a parasztot negyedelték! Tehénke kéne megint a drága dobozos tej miatt, csak már erőnk nincs hozzá…

Ezek is érdekelhetnek