Fodrokba rejtett máj

Ilyenkor, tavasszal egyre többen próbálják baromfiudvarukat valamilyen érdekes, ritka, de hasznot hajtó állattal gazdagítani. Az őshonos fajták tartása ugyan soha nem ismert népszerűségnek örvend, de a szárnyasok közül csak a különféle házityúkokat ismerik legtöbben, s nem is gondolnak arra, hogy libából is tarthatnának „élő nemzeti kincset”.
Hazánkban a lúdtartásnak már sok évszázados hagyománya van, már XI–XII. századi írásos emlékek is utalnak rá. Nem véletlenül – a libák után ugyanis egyházi tizedet fizettettek, így őseinknek be kellett vallaniuk az akkori „adóhatóságnak”, hányat is tartanak belőlük. A XIII. században pedig olyan földesúri kikötésről is maradt írásos emlék, hogy a beszolgáltatandó ludak csak fehérek lehetnek – talán innen eredeztethető, hogy a Kárpát-medencében leginkább a fehér színű egyedek terjedtek el. A közlekedés fejlődésével a tőlünk délre fekvő országokkal is egyre szélesebb kereskedelmi kapcsolat alakult ki, melynek során több állatfajta került az országba, többek között a mangalica egyik őse (egy szerb parlagi disznó) és a fodros tollú lúd. Ez a baromfi keveredett a hazai lúdállománnyal, s az így kialakult fehér parlagi lúd egyik változata, a fodros tollú magyar lúd is széles körben elterjedt.
De libánk már ezt megelőzően elkezdte világhódító útját. Egy 1840-ből származó útleírásban szerepel, mint különös magyarhoni lény, sőt arról is írtak, hogy Angliában népszerű díszlúdként tartják. A XX. század nem kedvezett a fajtának, ugyanis termelékenység szempontjából a külföldről behozott szárnyasokkal nehezen vette föl a versenyt, a II. világháború pedig szinte teljesen megsemmisítette az addigra már igen lecsökkent állományt.
Ez a madár legelőkre való, nagy hely kell neki, ahol sokat mozoghat, lefoglalhatja magát, nehogy unalmában különleges díszüktől fossza meg társait – ilyenkor akár le is rághatják egymás fodrait. Jelenleg már csak Erdélyben tartják haszonállatként, különösen hatalmas, ízletes májáért. Korunk intenzív fajtáihoz képest nem gazdaságos nagyobb állományokban, viszont olyan helyen, ahol rendelkezésre áll a megfelelő terület, és ahol minőségi biohúst szeretnének termelni, ez a fajta mindegyiknél jobban megállja a helyét.
A tojó évente, két ciklusban mintegy huszonöt fehér tojást rak. A tojó öt-, a gúnár hatkilós. Fajtajelleg a kék színű szem, melyet keskeny, narancssárga szemgyűrű tesz még szebbé, különlegesebbé. A tollazat fodrossága a háton, a vállon és a combon kifejezett – ez úgy képződik, hogy a növekedésben lévő toll gerince a bőrből kilépve egy rövid szakaszon egyenes, majd spirális fordulatokat tesz. A vállról lelógó fodros tollak akár a harminc centiméteres hosszúságot is elérhetik. A rövidebb tollak nem fodrozódnak, viszont lazán, gyűrűszerűen görbülnek. A tollazat általában fehér, de a tojók hátán lehet egy halványkékes folt. A fodros lúdnak ismert egy tarka színű, nagyobb testű változata is, melynél viszont a tollak sosem barna, hanem kékes tónusúak.
Hazánkban az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézetnél helyezték el az állami törzstenyészetet. Emellett körülbelül húsz kistenyésztőnél van még jelentős állománya, és a Puszta Állatparkban, a Hortobágy végeláthatatlan rónáján is gyönyörködhetünk bennük – e sorok íróját is ott igézte meg először ez a szépséges fajta.