Élő kert

A szülőföldemről származó kunsági hímzések finom színei arról is árulkodnak, hogy azok nem bolti festéktől, hanem növényi anyagoktól nyerték a színüket. Ez a festés még egy évszázaddal ezelőtt általános volt, mára csaknem mindenütt kiveszett ez az ősi technika.
Pedig festő növényem van nekem is, hiszen kertemben találtam egy pár 3-4 méter magasra növő cserjét, sima, sötét színű kéreggel, fényes, sötétzöld, tojásdad, fűrészes élű levelekkel. Sárgászöld virágok, csonthéjas, húsos termések jellemzik, az idős hajtások tövisben végződnek. A varjútövisről van szó, amely hazánkban vadon előforduló növény. Bogyója mérgező anyagokat tartalmaz, kérgét hashajtó hatása miatt gyűjtik. Értékét az eddig irodalomban nem említett festő hatása jelenti. Egy festékkel dolgozó népművész kérésére a betakarított termést átadom, amivel a gyapjúfonalat zöld színűre festi, timsó hozzáadásával. Korábban a zöld színt sárga és kék színt adó növényekből állították elő. A kék színt a keresztes virágú növények családjába tartozó, kétéves növény, a csülleng adja, de használatát az Indiából származó indigó kiszorította. Halványkék szín nyerhető az ibolya, a kígyóhagyma és a kikerics főzött virágaiból is.
A sárga szín festésére a pillangósok családjába tartozó tövistelen, apró cserje, a rekettye alkalmas, de a sárga gyopár, a mezei mustár, a szömörce és az égerfa kérge is adhat ilyen színt a gyapjúnak. Vörösre lehet festeni az anyagot például buzérral, a báránypirosító gyökere pedig főzve és timsó hozzáadásával varázsol vörös színt. Barna színt kölcsönöz a dió terméskopácsa, levele, sőt a fa kérgének főzete is. A tüdőfű gyökerének főzetével először vörösre festették a kelmét, majd diókéreggel, kopáccsal tovább kezelve tartós színt tudtak neki adni.