Nagyapó hálapontya

Én azonban nem akartam egy helyben üldögélni. Vettem a kis pergető botomat, és elindultam domolykózni. A híd alatt mindig ólálkodik néhány, ha elég óvatos az ember, be-becsaphat párat. Kefesűrű bozót, mindenféle bokrok borítják az árteret, van, ahol csak fél méterre látni. Én is kis híján ráléptem egy emberre, aki egy ficfabokor mögött gubbasztott, hosszú mogyorórúdjai belógtak a vízbe.
Valahonnan ismerős volt, így aztán könnyen szóba elegyedtünk. Néhány paduc meg dévér, húzta ki a vízből a szákját, de biztatott, ne menjek sehová. Üljek mellé, jönni fog a ponty is hamarosan. Hát hogyne, legyintettem. Ott is hagytam, s nekiálltam aprítani a telényeket. Ott úszkáltak, minden második dobásra ráugrott egy a voblerre. De csakis a piros színűre. A legtöbbjét visszadobtam, mert mit kezdjek egy arasznyival. De a nagyjából megtartottam hármat, jó lesz alaplének, majd teszek hozzá balinszeleteket.
Közben még jobban megeredt az eső, kezdett leszállni a köd, összecsuktam hát a botot, és elindultam a kocsihoz. Útközben felszedtem a másik két botot is, de a szákom nem volt sehol. Végül a zsinórja szúrt szemet, bent hasalt a vízben. Nem értettem, hiszen én a parton hagytam. Ki bolondozik itt velem? Morogtam, de mikor megemeltem, torkomra forrt a szó. Mert benne vergődött egy pompás, jó háromkilós nyurga ponty.
A parton nem volt senki – csak az iménti mogyorórudas ember lehetett a tettes. Csörtettem is át hozzá, de már üres volt a helye. Csak egy repedezett vödör árulkodott, hogy nemrég még volt itt valaki. És akkor jöttem rá, honnan ismerem én ezt az embert!
Két éve, egy esős nyáron találkoztunk, egy kicsit feljebb, a zsilipeknél, ahol csalihalakat fogdostam az alkonyi csukázáshoz. A nyálas esőben lecsúszkált mellém egy borostás, idősebb férfi, és nézte, hogy fogom az arasznyi küszöket. Később megszólított. Csendesen, ahogy a rendes ember kérni szokott.
– Nem adna nekem néhányat?
– Jaj, dehogyisnem! Mindet – nyomtam a kezébe a vedert.
Nem győzött hálálkodni, mert ő gyufaszálnyiakat fogott. Pedig jönnek a pesti unokák, akik nagyon szeretik a halat. Gyufaszálakkal hogyan fogjon nekik csukát?
El is caplatott, aztán mentem én is a saját botjaimhoz. Pontyoztunk bőszen, de csak az öcsém fogott, és ő se pontyot, hanem dévért és paducot. Nagy nehezen aztán csak akasztottam én is egy darabosabb kárászt, és mentem hozzá dicsekedni. Épp fárasztott. Nyolcméteres spiccbotja majd a vízig hajolt, a láthatatlan hal pedig megállíthatatlanul körözött. Na, ha eltöri a százezer forintos botot, lesz háború, futott át a kaján gondolat az agyamon – de nem törte. Simán elszakította a zsinórt.
– Húzd csak fel a szákot! – mosolygott.
Felhúztam. Karomnyi palusztok, kilós, másfeles dévérek verték benne habosra a vizet – és két, sütőlapátnyi potyka.
– Hát ezt hogy fogtad? – meredtem rá, de ekkor megmozdult a bokor, és kilépett álmélkodva az iménti emberünk. Leguggolt a halakhoz, egyenként kézbe fogta mindet, aztán a csontis dobozunkra nézett.
– Adnának pár szemet?
– Hogyne adnánk! – mondta az öcsém. – De mit akar vele fogni?
– Hát… – nézett rám bizonytalanul –, jönnek az unokák Pestről.
– Értem – emelte fel öcsém ekkor a szákot, s borította ki a halakat a gyepre. – Fogyasszák egészséggel!
– De hát hogy gondolják? – mondta zavartan a szomszéd. Mondott még mást is, de mi már ezt nem hallottuk. Pakoltunk, és loholtunk a kocsinkhoz – mert ki szeret bőrig ázni?