Sásféreggel a Batárban

A történet eleje tavaly télre nyúlik viszsza. Üzentek a nyíregyházi haverok, hogy Tokajban a hídról fogják a halat. Persze, gondoltam magamban – telefonon a halászcsárdából. De nem, erősködtek. Apró horog, tizennyolcas zsinór, kis etetőkosár, csonti – és hamarosan kapnak a nagy keszegek. Délután négytől este hétig. De csak a rakamazi oldalon.
Most karácsonykor is jöttek az üzenetek, már nem lehetett tovább bírni. Köd volt és lábszárközépig érő hó, a Tiszán meg a Bodrogon kétarasznyi jég – a lehető „legjobb” körülmények. Csak a híd alatt volt fél futballpályányi szabad vízfelület, oda hajigáltuk be a horgokat. Én csak egyet, azt is apró hallal, mert egyáltalán nem bíztam a nagy keszegekben. A kicsikben se, de egy-két menyhal hátha felakasztja magát.
Egyik tokaji cimboránk hamut hozott, hogy felhintsük a hídjárdát, a másik seprűt, a harmadik forralt bort, és mikor már minden együtt volt a kellemes horgászathoz, megállt mellettünk egy rendőrautó. Hogy balesetveszélyes, amit művelünk, az engedélyünk pedig lejárt – magyarán elzavartak bennünket. Joggal, hiszen az általános szokással ellentétben az engedélyt nem a szezon, hanem az év elején kell megváltani, a hátunk mögött dübörgő kamionok pedig tényleg veszélyesek. Jó lecke volt, megjegyeztük.
De a rejtély rejtély maradt: miért pont itt fogják télen a tokajiak a halat? Mert még azt se lehet mondani, hogy ez a folyó legmélyebb pontja. Kétszáz méterrel feljebb, de lejjebb is vannak sokkal nagyobb kutak. Miért nem ott vermelnek? Valószínűleg ezt sose tudjuk meg, azt viszont igen, hogy a hídlábak mögött tényleg fogják. Ezt több helyi horgász is megerősítette a közeli borozóban, ahová melegedni meg egy kicsit vigasztalódni tértünk be.
Furcsa, de mi a híd alatt sose akasztottunk semmit. A híd fölött viszont, ahol a Bodrog és a Tisza ölelkezik, sokat. A forgók szélén pompás balinokat, a bokrok alatt meg szép csukákat, domolykókat – persze nem télen. Valamikor gyönyörű angolnák és kecsegék is jöttek. De a rettentően meleg nyarak elüldözték a kígyóhalakat. A kecsegét pedig alighanem a nyolc évvel ezelőtti cián ritkította meg, ma elvétve hallani néhányról. Igaz, a kérészt se nagyon szedi már senki, mert védett, másrészt pedig kegyetlenül nehéz munka a kibányászása. A fenti, tímári kanyarokban jó párszor volt alkalmam emelgetni a bágert, a kérészszedő szerszámot. Meg is fogadtam majd’ mindig, hogy legközelebb tóra megyek. Ott nincs semmi sárdagasztás, megveszem a boltban a tápot, a csalit, aztán élvezhetem a csendet. S még a kapás esélye is nagyobb, mert valljuk be, a folyóvízi horgászat olyan, mint a kutya vacsorája. Ámbár, ha az ember eltalálja a csalit…
Van egy Munkácsról áttelepült újdonsült barátom, ő csak szöcskével hajlandó horgászni. A tímári legelőn összekapkod egy gyufásdoboznyival, és mire Tokaj alá ér, mindig van nála öt-hat vaskos domolykó. Az uszkai cigány legénykék a Batárban meg sásféreggel próbálkoznak. Sehol nem láttam, csak ott: letörik a sás tetejét, a levélnyakban mindig van három-négy rizsszemnyi fehér féreg. Neve nincs, de ez nem is érdekli a halakat. Anélkül is bolondulnak érte.
Talán meg kéne próbálni egyszer a tokaji hídról is. De nem télen.