Kámforrá vált a leánykoncér

Tél volt, befagyva minden víz, de februárban már nem lehet lefojtani a szenvedélyt. Mindegy, ha horgászni nem is tud, már az is jó, ha csak jeget lát az ember. Tiszakóród volt a cél, ahol a folyó szinte a házak udvarán szalad. Az volt a terv, hogy leballagunk a partra, és ha más nincs, nézzük az úszó jégtáblákat. Be is kopogtunk az egyik helybéli barátunkhoz, de nem volt otthon. „Elment az esze! Lent horgászik a Tiszán” – zsörtölődött a felesége, és rámutatott a tornácon egy veder halra. „Valami koncér” – mondta, és mi mosolyogtunk: honnan tudná egy nő, hogy jászok azok, még ha kicsik is, 20-30 dekások.
Az ura tényleg lent volt a Tiszán, vagy tizedmagával. A folyón, mint ahogy vártuk, jégdarabok úsztak, de a két, mélyen benyúló sarkantyú közötti öblöt jég fedte, azon álldogált a sok horgász. Mindegyik előtt fél méter széles lék, abban aprócska úszó, és hol az egyik, hol a másik fárasztott. Nem igazi fárasztás volt az, de a horgon ficánkoló halak igaziak voltak – a barátok szerint koncérok.
Koncért én még addig nemigen láttam, de tudtam róluk, bár az a tudás is meglehetősen bizonytalan volt. A régi szakirodalom ugyanis – néhol még Herman Ottó is – keveri a magyar és a latin neveket, ráadásul a tájnevekkel is cifrázza, úgyhogy érdemes fenntartásokkal kezelni a halak különféle elnevezéseit. Bonyolítja a dolgot, hogy időközben pár halnak a latin elnevezése is megváltozott – így hát én is csak legyintettem a kóródi horgászok lelkendezésén. Jászok, forgattam a hóban már megdermedt halakat, bár a pikkelyük és az alsó uszonyaik színe elgondolkodtatott. A hátuk szokatlan, fémes-zöldben tündökölt, az alsó szárnyak pedig meglepő narancsszínben pompáztak.
Öt-hat méteres vízben fogták őket hajszálvékony zsinórral és trágyagilisztával. Próbálkoztak a csontival is, de arra csak a domolykó jött, meg az apró keszeg. Mi is szereltünk nyomban, kaptunk egy-egy lyukat, és nem akartunk hinni a szemünknek: kapás kapás hátán. Azon a télen még vagy ötször megismételtük, mígnem az olvadás végleg elűzött bennünket onnan. Igaz, egyre kevesebbet fogtunk, pedig a végén már hosszú deszkákon csúsztunk be a lékekig, hogy be ne szakadjunk. Aztán győzött a tavasz, s a jéggel együtt a jászoknak hitt koncérok is eltűntek. És aztán egész évben egyetlenegyet se akasztottunk.
De nem elégedetlenkedhettünk, hiszen a koncér egyáltalán nem közönséges: az egyik legritkább, legrejtettebb életmódot folytató halunk. Amúgy Európában többféle koncér él, nálunk csak a leány. Némely vidéken ismerik a veres szárnyút is, de az nem más, mint a bodorka, az egyik legszaporább halunk. Könnyű megtalálni őket, s az étvágyuk is kitűnő. Ha csak kicsit is melegszik az idő, kosárszámra lehet fogni őket a lassú vizekben – ellentétben a leánykoncérral, ami a jég elolvadása után eltűnik, mint a kámfor. És nem eszik. Legalábbis horgászcsalit. Senki se tudja, hogy nyáron meg őszön miért nem kapnak. Azt is csak tétován írják a tudósok, hogy olyankor bent a mederben, a mély sodrásban keresik az ennivalót, de ettől sem leszünk okosabbak. Hiszen a márna is ott van! S fogjuk is, a koncért meg nem. Ami azért nem olyan nagy baj, hiszen ma már úgyis vissza kell engedni: pár éve védett.