Arany nagyvadak

Először a nagy Szamos-völgyi árvíz idején találkoztam velük nagyobb számban az ópályi meg a szamosszegi határban. 1970 forró nyara volt, előző májusban szakította át a Szamos a gátakat. Elöntötte Szatmárt, vízben állt a pályi határ is, aminek fekete földi oldala valamikor az Ecsedi-láphoz tartozott. A csatornák, árkok megteltek hallal, törpeharcsákat, csukákat fogtunk, de a legtöbb kárász volt. Még korábban fogtunk kárászt kosárral az Ócska-Karasznában is, de azok sokkal laposabbak, magasabbak voltak, s mind arany-fekete. Ezek meg ezüstös fényben tündököltek. Egészen szeptemberig tartott a nagy halászat, aztán jött az iskola, meg a pocsolyák is kiszáradtak. De azért egészen a fagyokig rá-ráleltünk egy-kettőre – igaz, azokat már a sárból kellett kiemelnünk. Ugyanolyan fürgék voltak, mintha a legtisztább vízben éltek volna addig. Mint később megtudtam, ezüstkárászok voltak, valamelyik átszakadt halastóból szökhettek meg. Sokan ma is idegeneknek tartják őket – a hiedelem szerint az 1954-es bulgáriai importja után telepedett meg nálunk –, pedig a szakemberek szerint, éppúgy, mint az aranykárászok, ők is alighanem őshonosak. Az aranykárász (amit a tudósok csak kárásznak mondanak) teste oldalról erősen lapított, magas hátú, az állóvizekben élőké csaknem kerek. Feje kicsi, rövid, szája felső állású. A farok alatti úszó rövid, viszonylag magas, bognártüskéjén 29-31 apró fog található. Pikkelyei nagyok, vastagok, erősen ülnek. Színezetére döntő hatással van a környezet. Háta sötétbarna, néha egészen feketés, a dús növényzetű, mocsaras élőhelyeken csak a hasán sárgás-rezes színű. A fiatal egyedek faroknyelén fekete folt látható. És ami az egyik legfontosabb: a hashártya az ezüstkárászétól eltérően nem fekete. Síkvidéki állóvizeinkben valamikor tömegesen élt. Nagyobb folyókban a sekély, növényzettel benőtt, iszapos fenekű részeket kedveli, az áramló szakaszokat kerüli. Oxigénigénye rendkívül alacsony, egészen mostoha körülményekhez is képes alkalmazkodni.

Az ezüstkárász teste is lapított, magassága viszont élőhelyenként változó, és a háta nem annyira magas, mint az aranykárászé. A hátúszó bognártüskéjének csúcsi felén 10-11 fog található. Az oldalvonal csak enyhén hajlott, majdnem egyenes. A háta zöldes ólomszínű, oldalai ezüstösek, hasi tájéka fehéren ezüstös. A lassú áramlású folyókban, tavakban, holtágakban, csatornákban általánosan elterjedt. Természetes vizeink fokozódó elmocsarasodása az ő malmukra hajtja a vizet: szinte megállíthatatlanul terjeszkednek országszerte. Szaporodása nagyon érdekes, elterjedési területének szélső határain populációja kizárólag ikrás egyedekből áll. Az ivarérett ikrások más pontyfélék hímjeivel ívnak össze, ikráikat az idegen halfaj fészkébe csempészik. Az idegen hím spermája csupán fejlődésre serkenti az ezüstkárász ikráját, így a kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, amelyek ivaréretten mind nőstények lesznek.

Kifogásukhoz nem kell semmi csodaszer, csodaszerszám. Felvesz minden férget, magot; a horgászok általában csontival, gilisztával, de főképp tengerivel fogják.