Balkányi mamutfenyő

A Tiszántúl nem a Bakony vagy a Börzsöny, ahol gyönyörű erdők és hatalmas, öreg fák tornyosodnak az égig. Itt szikes puszták, végtelennek tűnő gabonatáblák vannak – ám akadnak azért kivételek is. A Nyírség és a Tiszahát is büszkélkedhet öreg fákkal. Nem is akármilyenekkel. A Balkány határában lévő Csiffytanyán például akkora mamutfenyő tornyosodik, hogy akár az őshazájában, Amerikában is felhívná magára a figyelmet. Hát még a Nyírségben, ahol az akác az úr! 
A szabolcsi óriás Balkánytól délre vagy tíz kilométerre áll egy dombtetőn. Pontosabban hegyen, nevezetesen a Gyűrűs-hegyen, mert errefelé minden rendes halomnak kijár a hegy titulus. A települést kiterjedt tanyarendrendszer övezi, ám ezek a tanyák nem a szokványos alföldi magányos tanyák. Ezek szabályos kis falvak, van, amelyik kétszáznál is több lakossal rendelkezik. Csiffytanyához is vagy öt tanyán át vezet az út, persze már itt is aszfalton gurulhat az autó vagy a bicikli. A kistelepüléseken átvezető főbb útról – persze ez se autópálya! – kétszer is jobbra kell fordulni, hogy beérjünk az ötvenfős tanyára, de már messziről látszik a pompás, ék alakú fenyő, amit a régi krónikák szerint az 1860-as években ültetett a balkányi Finta József a Jármy-kastély díszkertjében. A kastélyból meg a díszkertből mára már semmi sem maradt, egyedül a mamutfenyő dacol az idővel, s az elemekkel. Sok-sok győztes harcon van túl, de 1968-ban ő is súlyos sebet kapott. Egy borzasztó nyári viharban villám csapott bele, kettéhasadt és elvesztette koronája felét. 
Ám a balkányiak nem azért balkányiak, hogy hagyták volna veszendőbe a matuzsálemet. Mint ahogy a fenyő melletti faismertető táblán ma is szerepel, „Ekkor a hajdani lakosok közös munkával fogtak hozzá a gyógyításhoz. Fontosnak tartották megmenteni azt, ami mindig is többet jelentett számukra, mint csupán egy magas fa. Múltjuk őrzőjeként tisztelték, jövőbe vetett hitüket ez a fa táplálta. A megcsonkult fenyő kettévált törzsét vaspántokkal kapcsolták össze, mert bíztak a fa életerejében. És a fa élni akart! Sérülése ellenére gyönyörűen növekedett, és két vezérhajtásából új koronát épített magának. A gondos balkányi utókor azóta már új abroncsokkal látta el, hogy szépsége és nagysága kiteljesedhessen, s ezzel példát nyújthasson a jelenkorban élőknek az újrakezdésre és a nehézségek leküzdésére. A 160 méteres Gyűrűs-hegyen álló, hat méter kerületű mamutfenyő közelében, annak árnyékában nyugszanak a hajdani birtokosok, síremléküket e csodálatos, ma már védett óriás strázsa oltalmazza.” 
A megye másik végében, a tiszabecsi ártérben is áll egy hatalmas fa. Igaz, ő még nem védett, de ami késik, nem múlik. Egy pompás fekete nyár az illető, a kerülete közelíti a tíz métert, és a törzséből valóságos kis patakok fakadnak. A fekete, más néven topolya nyár roppant lassan nő, talán ezért is kedvelt bútorfa. A becsi nyárból is kis híján bútor készült egykor. Mai gazdája, az én jó ismerősöm, a nemrég elhunyt Horváth Andor bátyánk mesélte pár éve, hogy édesapja még az ötvenes években némi borozgatás közben eladta a nagy fát a tiszacsécsi ismerőseinek. Másnap reggel meg is jelentek a csécsiek lovakkal, szekerekkel, fűrészekkel Becsen, hogy kivágják a fát. Az öreg Horváth legszívesebben a falba verte volna a fejét, de Szatmárban a kimondott szó törvény. Egész nap csak ténfergett a nagy portán, mikor aztán valamikor délután megjelentek a csécsiek ugyancsak lógó orral. 
Mert nem bírtak a fával! A fűrészük nem érte át a fa törzsét, s szégyenszemre üres szekérrel kellett hazakullogniuk. A fa azóta is él, s virul, bárki megcsodálhatja.