Diót pucoló tyúkok

Úgy vélem, valami egész jó fogásra találtam, teljesen véletlenül. A burokfúrólégy károsította és a dióra aszalódott, fekete köpenytől sikerült a legkisebb munka árán megszabadulnom. Történt, hogy most ősszel, a dióhullást követően a kertbe engedtem bogarászni, kapirgálni tyúkjaimat, kacsáimat. S két nap után lettem figyelmes arra, hogy a fa alatt még összeszedésre, válogatásra váró, lehullott, károsodott diók nagy része eltűnt, s mintha egyre több lenne a tiszta dió a földön. Aztán rájöttem a kérdés nyitjára: tyúkjaim és kacsáim csipkedték a barna héjú diókat, apránként megszabadítva azokat a rászáradófélben lévő buroktól. Nem a héjat ették meg, valószínűleg a benne még fellelhető légynyüveket keresték. 

Mindegy volt ez nekem – bár azért annak is örülnék, ha ezáltal jövőre kevesebb báb és légy kelne ki a fa környékén. Amit egyébként azért is remélek, mert a szárnyasok szépen felkapirgálták már vagy 5-10 centi mélyen a fa alatti földet is. Folyamatosan csipegetnek, keresgélnek, s jó szemükben bízva még az is lehet, hogy a már talajba húzódó légybábokat is fellelik. 

Hogy aztán mire jó a burokfúrólégy által károsított, de már lehéjalt dió? Felszedtem egy jó kosárnyit már, s szárítás után próbaképpen megkezdtem a feltörését. A végeredmény nem túl jó, de azért valamit sikerült megmenteni az egyébként úgyis csak elégetendő, ráégett bőrű termésből. Nagyjából a diók harmada volt még használható. Nem az a szép, egészséges, piacos, világos bőrű a tisztított dió, de azért szárítás, némi érlelés után elfogadható volt az íze. 

A lényeg, hogy a rászáradt héjtól szabadítsuk meg a diót: ezt egyesek úgy teszik, hogy ideig-óráig vízben áztatják, majd ledörzsölik a burkot. Aztán gyorsan meleg helyre teszik kiszáradni. Én azt tapasztaltam, hogy a gyorsaság fontos: minél előbb törjük meg a termést, annál kevesebb benne a rothadásnak, avasodásnak indult bélrész. A kinyert diót is érdemes gyorsan megszárítani, akár radiátorra vagy cserépkályha tetejére téve egy tálcán is megoldható ez.