Mókusok

Géza lassan haladt, szinte araszolva. Nem mintha bámészkodni támadt volna kedve, de a baleset miatt egy sávra szűkült a forgalom az autópályán. Úgy ötven kilométernyire lehettek Ljubljanától, hazafelé tartottak. Az úttest mellett hosszan elhúzódó szántóföld tele volt roncsokkal. Egy emeletes trélerről zuhantak le azok a vadonatúj autók, nem kímélve a mögöttük haladók egyikét-másikát sem. A helyszínelők még dolgoztak, varjak szálltak fel csapatostul. Gézának egy gyerekkorában látott szerencsétlenség villant be meglepő élességgel, a szanaszét heverő tárgyak, kiszakadt bőröndök, egy távolabbra repült fél pár cipő. Brigitta von Nettesheim kibámult az ablakon és megpillantotta a bakancsot az erdősáv szélén. Egy mókus ült rajta, apró szemeit csillogtatva. Érdekes, hogy a balesetek helyszínén mindig akad egy magányos cipő – gondolták egymástól függetlenül, mégis egyszerre –, akár valami jelkép, mementó, a múlandóság szomorú emlékműve. Mi­­alatt ők a gondolataikba merültek és majd csak néhány perc múlva törik meg a csendet, mint mókus a diót, néhány száz kilométerrel odébb Lajos bácsi éppen végzett egy tudósítással, amelyben az állt, hogy egy békésen induló kora tavaszi piknik során egy nő látszólag minden előzmény nélkül agyonverte a férjét egy keményre fagyott mókustetemmel, és hogy jelenleg orvos szakértők vizsgálják azt a nőt, aki nem tudott magyarázatot adni a tettére, majd letette az újságot, nagyot sóhajtott és átsétált Géza házához, hogy meg­etesse a macskákat és a kutyát, akik boldogan szaladtak elébe, amint meghallották a lépteit. A világ a világháború szélén táncolt, és a napocska rásütött erre a világra, miután a növekvő hold szépséges sarlója elveszett a kora reggeli készülődés során. Lajos bácsi összeszedte a szerszámokat, belerakta azokat egy aranyszínűre festett talicskába, amire még tavaly tett szert, mint a ta­lics­ká­zó­verseny abszolút győztese, teherrel és anélkül kategóriákban és elindult a veteményesbe, hogy folytassa az új magaságyások építését. Előző nap végzett a földmunkák egy részével, így aztán a famunkák kerültek sorra, régi, erre a célra tartogatott ágydeszkák felhasználásával. Lajos bácsi nézegette és forgatta azokat a deszkákat, mért és hümmögött magában, megállapította, hogy eleink többnyire alacsonyabbak voltak, mint a maiak, de ugyanúgy éltek, szerettek és haltak az ilyen és ezekhez hasonló deszkák között, amiket előtte szépen megfaragtak, most meg majd magok kerülnek közéjük, elsőként talán saláta és hónapos retek.