Érmelléki utakon

Romániába tartva az ember általában Gyulánál, Biharkeresztesnél, Csengersimánál lépi át a határt, Nyírábrányt viszonylag kevesen választják. Rosszul teszik, mert olyan helyre érkeznek, amit még a magyar turisták se igen fedeztek fel, pedig nagyon érdekes vidék, és nagyon sok értékes embert adott a világnak. 

Érmellék a Szilágyság és a Nyírség között található, háromtucatnyi település tartozik hozzá, a közepén pedig egy igazi mocsárvilág, ami kisebb volt ugyan a közeli Ecsedi lápnál, de az élővilága ugyanolyan gazdag. Az 1960-as években csapolták le, mert Ceauşescunak meg a gárdájának az volt a mániája, hogy minden talpalatnyi földet búzával, máléval kell bevetni. Hiába könyörögtek a vízépítő-, s agrármérnökök, hogy sokkal nagyobb hasznot hajtana a meghagyott láp, mint a málé, a bukaresti pártvezér okosabbnak tartotta magát e témakörben is a szakembereknél. Le is csapolták sikeresen, ma már csak egy szép kis múzeumi tárlat emlékeztet a régi szép időkre Székelyhídon. 

Mi is arra fele tartunk, de előbb megállunk az első, utunkba eső faluban, Érsemjénben, ahol a magyar nyelvújító mozgalom atyja, Kazinczy Ferenc született. Semjén mintha nem is Romániában lennénk, teljesen olyan, mint, mondjuk, a közeli Nyíracsád, Nyírbéltek vagy Bagamér, bár egynémely régi porta már inkább a bihariakra emlékeztet. A táj viszont tipikusan nyírségi. Gyönyörű homokdombok, akácfasorok és pazarul megmunkált földek. Semjént elhagyva a homokdombok is elmaradoznak. Dombok ugyan vannak, de azok már jó barna földek, az Érmellék legjobb termőföldjei. 

Érmihályfalvát most kihagyjuk, pedig az is megérdemel egy misét, hiszen ez az a romániai város, ahol legnagyobb, majdnem százszázalékos a magyarok aránya. Sajnos százszázalékos magyar település már szinte nincs is odaát, amit azzal magyaráznak az ottaniak, hogy a magyar települések sokkal tisztábbak, rendezettebbek a románoknál, ami vonzza az igényesebb románokat. Hogy valóban ez-e a magyarázat, nem tudom, de két faluval odébb, Érselénden megállva érdekes magyarázatot kapunk egy portája előtt gereblyéző idős asszonytól. A mi falunkban van magyar, román, cigány, tót, de még bolgár is, hála istennek megvagyunk békében, mondja. Amúgy tiszta magyar falu volt ez, de a hatvanas években egy nagy csapat románt hozott a kollektív (téesz) Máramarosból. Úgy volt, hogy csak dolgozni jönnek, de aztán itt is maradt mind, mert tetszett nekik ez az élet. 

A nénike nyolcvanvalahány éves, és több mint negyven éve özvegy. Felnevelt három gyermeket, de elköltözött mind, egy Érmihályfalvára, kettő meg Nagyváradra. Mihályfalva közel van, tizenkét kilométerre, de Várad már sokkal messzebb, majdnem hetven. De csak most, hogy pár éve megépült egy jó kis kövesút egészen Bi­har­diószegig, s így megspórolhatnak az autósok vagy harminc kilométert. Innen már jól látszanak a Székelyhíd, Bihardiószeg fölött magasodó dombok, s ahogy közeledik, feltűnnek az első pincék, az első szőlősorok is. Kiváló borok teremnek erre, sorra nyerik a romániai borversenyeket. Sajnos Magyarországon alig vesznek tudomást az érmelléki meg szilágysági borokról, pedig azok kenterbe verik a legtöbb, agyondicsért magyarországi nedűt. Nem véletlenül volt itt több mint száz hold szőlője Trianon előtt Debrecen városának, amit aztán persze elvett a román állam, s hamarosan tönkre is mentek azok a pompás ültetvények. 

A diószegi, az érmelléki borkultúra azonban nem semmisült meg, a rendszerváltás óta újabbnál újabb szőlőültetvények jelennek meg a domboldalakon. S egymást érik a borfesztiválok. A tavaly őszi diószegi ünnepélyre mi is meghívást kaptunk, sajnos elmulasztottuk. Idén mindenképpen ott szeretnénk lenni. Talán szállást is kapunk, s megkóstolhatjuk helyben a híres diószegi leánykát.