Cserháti szarvaslesen

Szeptember elején érkezett a meghívó, hogyha szarvasbőgést szeretnénk hallgatni, akkor azonnal menjünk, mert kicsúszunk az időből. A meghívó a Cserhátba szólt, annak is a közepébe, Bokorba. Jó néhányszor megfordultam már a Cserhátban, többek közt jártam Béren, Bánkon, Alsó- meg Felsőpetényben, de Bokorban még sose. Az igazat megvallva először azt hittem, ugrat a cimbora azzal a meghívóval. Hiszen bőgnek a bokorban mifelénk is a vadak, még ha nem is annyian, mint odafent, északon. 

De aztán eszembe jutott ugyanezen cimboránk öt évvel korábbi meghívója, ami Kendőbe szólt –medvelesre. Hogyne, hát a medve már csak olyan, hogy kendőben jár, jó, hogy nem gatyában. De, bizony, a mi medvéink tényleg Kendőben vártak ránk, mert van egy falu a Nyárád mentén, a Bekecs-hegy aljában, aminek az a neve, hogy Kendő. 

Így aztán kezdtem hinni, hogy Nógrádban is van egy Bokor nevű falu, de a biztonság kedvéért azért elővettem a jó öreg Borovszkyt (az internetet, ha csak lehet, mellőzöm), ebben a vaskos könyvben biztosan megtalálom Bokort, ha egyáltalán létezik. Létezik bizony! A könyv az 1800-as évek végén készült, akkor a hatvan házában kétszázötvenen laktak, a földjei pedig elég soványak, főleg kaszáló meg erdő borítja. 

Hát, itt tényleg lenni kell ­szarvasnak, gondoltuk. Négyen indultunk az útra, eléggé szomorkás időben. Elhagytuk Polgárt, Mezőkövesdet, Füzesabonyt, Gyöngyöst, aztán Hatvannál elfordultunk északnak, Salgótarján felé. Itt már egészen közel voltak a hegyek, Pásztónál pedig már rendesen bent jártunk a Cserhátban. Annak is a legszebb tájain. Alsótold, Cserhátszentiván, Kutasó, tündéri kicsi falvak, aztán pedig Bokor, ahol elfogy az aszfalt, s jönnek az erdők, a legelők, a kaszálók. Barátunk háza előtt is egy szép, zöld rét, s rajta egy legelésző birkanyáj. Ott van a juhász is pompás, koromfekete mudijával, amiért egészen Karcagig ment, jellegzetes pásztorkalapját is onnan hozhatta valahonnan, a Nagykunságból. 

Az utca egy hosszan elnyúló völgyben fut, ha szét akarunk nézni, le kell mennünk a kertbe. Pontosabban fel kell mennünk, mert a porta fokozatosan emelkedik, a kert végéből pompás kilátás nyílik a tájra. Házigazdánk azonban int, hogy menjünk, harapjunk valamit, mert lassan alkonyodik, a panoráma pedig onnan lesz igazán szép, ahová nemsokára megyünk. 

Hát, mit mondjunk…?! Valóban gyönyörű. Egy öreg terepjáróval felkapaszkodtunk egy jó százhektáros, fűvel borított dombra, s körülnéztünk. Hirtelen az eső is elállt, eltűntek a fellegek, s párafoltokat kezdtek pipálni az erdő borította hegyek. Onnan fognak jönni majd a szarvasok, biztatott bennünket a házigazda, aztán kipakoltuk a magunkkal hozott székeket, s a kocsi takarásában elhelyezkedtünk. Alig foglaltunk helyet, máris feltűnt egy nagy csapat szarvas, voltak vagy húszan, de szagot kaphattak, mert nyomban száguldottak is be az erdőbe. 

Mi meg ültünk, meg ültünk, s vártuk a bőgést, de az bizony nem nagyon akart felharsanni. A távolból ugyan hozott egy-egy tétova hangfoszlányt a szél, de közben az eső is eleredt, meg az est is leszállt, úgyhogy nem láttunk, nem hallottunk semmit. Ám ekkor előkerültek a speciális távcsövek, éjjellátó készülékek, s valami elképesztő csodában lett részünk. Tele volt a domb neonfényben fürdő szarvasokkal, vaddisznókkal, még egy nyúl is feltűnt egészen közel hozzánk. Vagy másfél órát gyönyörködtünk bennük, de egyre jobban fújt a szél, esett az eső, jobbnak láttuk hazamenni. 

Jövőre jövünk megint, de időben, le ne késsük a bőgést.