Cickány volt a vendégünk

A nyolcvanas–kilencvenes években a ricsei erdő alá jártunk halászni a Túrra az istvándi tanító barátunkkal. Fogtunk is szépen, főleg telényt meg keszeget, de nemes halat, csukát, süllőt, pontyot szinte soha. Az egyik szeptemberi napon aztán történt velünk egy érdekes dolog. Jól bent jártunk már az éjszakában, de hallgatott a víz, csak a bagoly huhogott valahol messze. Egy öl szénán üldögéltünk, lábunknál az ele­mó­zsiás­batyunk, amiben valami elkezdett zörögni. Nem volt akkor minálunk még lámpa, gyufafénynél kerestük a zörgő valamit, persze nem láttunk semmit. Párszor megismétlődött még a zörgés, aztán lassan kezdett derengeni, kezdett felszállni az ártér fölött lebegő pára. 

És akkor megláttunk egy veréb nagyságú szürke kis állatot, jóízűen majszolta a kenyerünket. Vízi cickány, súgta a barátom, aki ismert minden rendű-rangú növényt, állatot. Én még sose láttam ilyen különös, hosszú orrú jószágot, de valószínűleg ő sem hozzám hasonló alakot. A barátom nyugodtan moroghatott, cigarettázhatott, rá se hederített. Ám ha én megmozdultam, mint a gyík, surrant a vízparti bokrok közé, de hamarosan visszatért. Kíváncsisága, éhsége legyőzte a félelmét. 

Néztük, nézegettük egymást, mikor hirtelen mozdulattal rádobtam a sapkámat. De hol volt már ő akkor! Elrugaszkodott, s egyenesen neki a víznek. Azt én tudtam, hogy az egerek kiválóan úsznak, számtalanszor tanúja voltam annak, amikor őszi napokon egyszerre három-négy egér is úszott át a Tiszán, de hogy ez a hosszú orrú, aprócska jószág ilyen pompásan tempózik…!? 

Igen ám, de egyszer ki is kell jönni abból a vízből. Lapos parton ez nem is gond, de ahol meredek, az bizony gondolkodóba ejt embert, cickányt, egeret. Szegény állat már egy negyedórája körözött, kapaszkodott, de minduntalan visszacsúszott a vízbe. Végül a barátom sietett a segítségére. Benyújtott neki egy ágat, amin át kimenekülhetett. És úgy befészkelte magát a barátom kalapjába, hogy csak a két gombszeme világított ki a karima fölött. Ki sem mászott addig, míg a felkelő nap be nem aranyozta a tájat. Már cihelődtünk, de a cickányunk még mindig szorgosan takarított. Még mérgelődtünk is, hogy ránk se hederít, pedig végtére igaza volt: ki tudja, mikor várja hasonló terített asztal…