Ez a rom nem az a rom

Igaz, már Romániában, Szatmárnémetitől északra, a Tisza déli oldalán. De tőlünk is jól látszanak az Avas hegyei. A Paládokról, a Hódosokról, de Sonkádról, Uszkából, Magosligetről is. Pedig nem nagyok azok a hegyek, négy-ötszáz méteresek, legmagasabb csúcsa, a Viski-kő se éri el az ezer métert. 

Én ugyan sose jártam ott fent, a csúcson, de számtalanszor elmentem előtte – Kárpátalján. Mert Tria­nonban az új határt itt is úgy sikerült meghúzni, hogy pont kettévágja a hegyet, ami mindig is Viskhez, ehhez az ősi magyar kisvároshoz tartozott, az meg Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz, utóbb pedig Ukrajnához került. Most az Avas északi, kisebb része ukrán, a nagyobb, déli fele meg román fennhatóság alá tartozik. Az ukrajnai, kárpátaljai rész főleg magyarok lakta vidék, a másik oldalon viszont az osánok vannak többségben. Ők románnak vallják magukat, de sok történész szerint semmi közük a románokhoz. Szlávok voltak valaha, valószínűleg ruténok, más néven ruszinok, csak az idők folyamán elrománosodtak. 

Az Avasban is vannak azonban magyar falvak. A vidék történelmi központja évszázadokig Avas­új­város volt, ami ma is szép, tiszta, virágzó település és pompás borokat ad. A nagyközség keleti határában húzódó szőlők a ceauşescui időket is sikeresen átvészelték, ma pedig reneszánszukat élik. Valóságos génbank az ottani szőlős, számtalan régi magyar fajtát őriz, mint a bakator. A Magyarországon is egyre nagyobb területeket meghódító régi szőlőfajtánk vesszői is főleg innen származnak. 

A szomszédos Vámfalu híres fa­zekasközpont volt egykor, a vám­fa­lusi szilkék, korsók, tálak minden magyar régiségkereskedő megbecsült darabjai ma is. Sajnos ma már csupán egyetlen család korongozik, de a korosodó mester reménykedik, hogy a lányuk talán folytatja majd a hagyományt. 

Vámfalutól csupán egy ugrás az Avas leghangulatosabb faluja, az ezerlelkes Kőszegremete, ahol hihetetlenül barátságos emberek élnek. Vagy húsz éve, egy ködös téli napon filmrendező barátommal mi is betévedtünk oda. És azonnal elvarázsolt bennünket a hegyekkel körülvett falu. Semmi kedvünk nem volt hazafele menni, meg is szólítottuk hát az első, utunkba kerülő férfit. Nem tudna-e valahol szállást ma éjszakára, mire azt felelte, dehogynem. Nála. De azt meg ne kérdezzük, fenyegetett meg bennünket, hogy mennyivel tartozunk, mert akkor nem lesz szállás. Hát így barátkoztunk össze Sike Lászlóval, meg később a családjával. Az autóval beálltunk az udvarukra, felhajtottunk egy kis avasi szilvát, aztán nyakunkba vettük a falut. 

Kőszegremete arról híres, hogy az országban, a régi Nagy-Magyarországon az elsők között itt emeltek impozáns obeliszket a legnagyobb magyar, Széchenyi István emlékére. Az 1871-es emlékmű ma is a szatmári magyarság zarándokhelye, mi is odafele igyekeztünk azon a havas téli napon. De nem úgy megy az Kőszegremetén, hogy csak úgy végigvágtat az ember a főutcán. Ott ugyanis majd' minden házba beinvitálják a barátokat, márpedig mi pár perc alatt minden remetei barátja lettünk. Köszönhetően Sike Lacinak, akinek ráadásul a fél falu rokona, s majd' mindegyik rokon híres borász. Ugyanis a kő­szeg­remetei domboldalak is remek bortermő helyek, de ezt vissza kell igazolniuk a vendégeknek is. 

Hát mi visszaigazoltuk. Bementünk vagy tíz pincébe, megkóstoltunk vagy húszféle bort, majd felmentünk a hegyre, a szőlőkbe, a Sike Laci présházába. Ahol venyigét gyűjtöttünk, tüzet raktunk, s nekiálltunk szalonnát sütni, mert a leánykára meg a bakatorra ku­tyául­ megéhezik az ember. Az emlékműhöz, bizony, már fel se mentünk, mert ránk esteledett, s pár szép nótát is el kellett danolni. Aztán meg valahogy még haza is kellett menni. De legközelebb mindenképp pótoljuk a mulasztásunkat.