Debreceni vákáncsosok

Ezekben a lucskos, unottszürke napokban az embernek nem sok kedve van kimozdulni a házból. De ez nem jelenti azt, hogy le kell mondania a barangolásokról. Lehet azt a fotelből is űzni, csak egy-két jó könyv kell hozzá, s máris repülhet a képzelet. Nekem például nemrég Kálnási Árpádnak, a debreceni egyetem nyelvészprofesszorának egyik munkája akadt a kezembe, s bújom napok óta. 

Impozáns mű, négy vaskos kötet, s az a címe, hogy A debreceni cívis élet lexikona. Sokan talán azt hihetik, hogy a lexikonnál aztán nincsen unalmasabb olvasmány – micsoda tévedés! A szóban forgó kiadvány is telistele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, ismeretekkel, melyek révén bepillantást nyerhetünk Debrecen, s a környező tanyavilág életébe, hétköznapjaiba. 

Megtudhatjuk például, mivel tüzelt a tanyák népe, hiszen abban az időben még nem volt gázvezeték. De még fa se nagyon, a legszegényebbek legfeljebb gallyal, rőzsével fűthettek. A várost délről, keletről, a nyírségi oldalán jó nagy erdők szegélyezték, ahol ugyan a fához nem nyúlhatott bárki, de a legszegényebbek a hét meghatározott napjaiban ingyen gyűjthettek, hordhattak gallyat. De annak is szigorú szabályai voltak! Csak horoggal vagy gaguccsal gyűjthettek, a baltázást, fűrészelést tiltották. A gagucs kampóban végződő hosszú farúd, gyökérsarj, gyökérről hajtott ág. Háton vagy talyigán vitték haza a tüzelőt. Aki csak a hátán vitte, az ingyen tehette, de aki talyigával érkezett, az csak télen, s hetente egyszer, s némi fizetséggel is tartoztak a városi tanácsnak. 

Nyomorúságos élet volt ez, de még mindig jobb, mint a vákáncsosoké, akik a várost övező erdőket telepítették. Azok ugyanis a hiedelemmel ellentétben nem nőttek maguktól, telepíteni kellett őket. Bánk, Haláp, Nagycsere, Fancsika, Pac erdői mind az ő kezük nyomán született. De kik is voltak, honnan jöttek a vákáncsosok? Kálnási professzor azt írja, hogy Debrecen városa az 1880-as években vezette be az erdőtelepítés hatékonynak tartott és egyben ingyenes módját, amivel a helyi munkanélküliségen is igyekezett javítani. A város sokgyermekes, nincstelen családjainak hat-nyolc holdas irtásföldeket osztott ki erdőtelepítésre. Az elszegődött vákáncsos a várostól kapott fát kunyhó és ól építésére, és megengedték neki, hogy a beültetett vákáncson, a facsemeték sorjai közt kapás növényeket, tököt, paszulyt, krumplit vessen. Tengerit nem, mert az beárnyékolta volna a facsemetét. Négy-öt évig élhetett ott a család, de aztán, mikor a fák megerősödtek, szedték a betyárbútort, s költöztek egy másik vákáncsra. A „lakóházak” persze roppant kezdetlegesek voltak. Másfél-két méter mélyen földbe vájt putriban, vákáncsos- vagy más néven földkunyhóban éltek, nemegyszer nyolcan-tízen is egy csomóban. Az utolsó földház az 1970-es években tűnt el Nagycserén, de a föld­ólak egészen sokáig megmaradtak. 

A vákáncsosnak lehetett egy-két tehene, s két-három disznója is, meg kacsa, tyúk is, de például liba nem, mert az lerágja a facsemete hajtását. Ugyanezért kecskét se tarthatott. A lekaszált széna felét tarthatta meg, a többi a városé lett. Egy kis pénzt a tucskózásból csinálhatott, de annak is csak a felét tarthatta meg. A telepítéshez a csemetét az erdészettől kapta, a vákáncsföld minden holdjáért öt napig ingyen kellett művelnie a csemetekertet. Sem a kunyhóját, sem a vákáncsföldjét nem adhatta át másnak, kunyhójában idegent nem fogadhatott. Az erdősítés után le kellett bontania a kunyhóját, de a faanyagot nem vihette magával. A gödröt pedig be kellett tömnie maga után, nehogy a vadak beleessenek.