Érett deszkák bűvöletében

A vékony drótból hajlított csigavonalakkal, valamint kerítésdíszekkel és szekrényvasalatokkal stílusosan tűzdelt, leginkább türkiz, törtfehér, bordó, narancssárga koptatott színekbe öltöztetett bútorok váltak a védjegyévé a Tomitéka portékáknak. Többnyire kis méretű tárolók, polcok és kis szekrények születnek Tamás kezei között. A modern otthonba, berendezés mellé jól beilleszthető, praktikus és szép darabok között pedig a legkülönlegesebbek a még merészebb színeket és formákat magukra öltő mesebútorok. 

A Herceghalomban felnőtt férfi szülői házában nem tolongtak a családi örökségből származó régiségek. Mégis megfogalmazódott benne a vágy, hogy régész szeretne lenni. Egyik barátjával rendszeresen ásták a kertet, ahol egykor második világháborús frontvonalon húzódott, így néha valóban találtak „kincseket”: cserépdarabokat, géppuskalövedéket. Évekkel csillapodott a feltárások, ásatások iránti érdeklődése, s végül magyar–rajz szakos pedagógusként végzett, Egerben. 

Sosem állt a katedrán, mert nem érezte magáénak ezt a hivatást. A diploma megszerzése után Pécsre költözött, és építve a benne lakozó alkotási vágyra, kreativitásra, kirakatrendezőként, dekoratőrként tevékenykedett. Még főiskolás éveiben szeretett bele a hutákban fújt, színes üvegekbe. Ezek gyűjtése hozta magával, hogy néprajzi tárgyakat, kerámiákat, kisebb bútorokat is felkutatott és megvásárolt – teli a fóti otthonuk a rusztikus darabokkal, amelyek többsége piaci szerzemény, másik részük viszont Tamás igyekezetét és kézügyességét dicséri. 
Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a tékák (jelentése: fali tároló, elődje egy falba kialakított fülke), a fűszeresszekrények iránt. Ugyanakkor látott lehetőséget a fém és fa ötvözetéből megalkotott loft bútorokban. Ezek ihletésére először egy háromfiókos komód meglévő fémvázára készítette el a faborítást. Nem bizonyult kifizetendő munkának, s jobban vágyott olyan alkotói tevékenységre, amelyet a tervezéstől az utolsó szeg beveréséig magának végezhet, a saját ízlése szerint. 

Lenyűgözte a régi bútorok rusztikus bája, amelyeket hajdanán ügyes kezű parasztemberek maguknak barkácsoltak össze. Lényegében jómaga is így alkotta meg első bútorát, a feleségének szánt népi stílusú polcokat: kiszabta, kalapáccsal, dekopír­fű­résszel alakította a formát, stílust. Kulcsosszekrényt csinált, a padláson talált asztallaphoz lábakat vágott, felújított egy utazóládát – előbb csak otthonra, ajándéknak, többnyire kedvtelésből barkácsolt. Majd, mikor igény mutatkozott a munkáira, kiváltotta a vállalkozói igazolványát, s főállásban azzal kezdett foglalkozni, hogy régi faanyagokból a mai kor ízlése szerinti bútorokat készítsen. 

A kezdeti, kis méretű tárolóit leginkább az egyszerűség jellemezte: nem színezte meg ecsettel a fát, csupán a rajta lévő, megkopott festéket használta fel. A vevői igények mentén, továbbá engedve az alkotói fejlődési vágynak, fokozatosan jutott el a letisztult formájú kis polcoktól a díszesebb darabokig. A megrendelői száma csekély, inkább fordítva működik a folyamat: a saját fantáziá­ja szerint megalkotott bútorok találnak tulajdonosra. 

Munkájának fontos része az alapanyag-beszerzés. Rendszeresen jár piacokra, válogat régi bútorok faanyagai közül, vagy épp az interneten meghirdetett kétdoboznyi kerítésdíszt vásárolja fel. Egy boltíves szekrényajtó, megkopott szélű deszkalap, egykori kályhaajtó, kis fiókok szintén szolgálhatnak ihletforrásként a bútorkészítőnek. A többi rész pedig az alkotói folyamat közben alakul, formálódik meseszerűen tökéletesre.