Találkozás a rejtőzővel

A magyar emberek nagy többsége nemhogy nem látta, de talán nem is igen hallott a szalonkáról. Nem csoda, hiszen az egyik legtitokzatosabb madarunk, amely ráadásul csupán néhány hétig tartózkodik hazánkban – a tavaszi, illetve őszi húzáskor. Tavasszal délről repülnek az északi, északkeleti költőhelyeikre, ősszel meg vissza a mediterrán vidékekre.

Valamikor igazi úri passzió volt a vadászatuk. Az egyszerű „parasztpuskások” nemigen pazarolták rá az időt meg a patront, mert ez a madár alig nagyobb egy fürjnél, ráadásul szinte csak percek állnak a rendelkezésre, hogy terítékre kerüljenek. Ma pedig már az „igazi úri” passzió­nak is vége. Az Európa Unióban ugyanis szigorúan szabályozzák a vadászatukat. Szükség is van erre, mert rendkívül lecsappant a számuk. 

De mit is kell tudni e különös, rejtőzködő madárról? A szakirodalom szerint Eurázsia mérsékelt övi részén fészkel, főleg hegyvidéki erdőkben költ. Fészkét a lehetőségekhez mérten rejtetten alakítja ki, egy talajmélyedést kapar, amit avarral bélel. Négy tojást rak, a fiókák fészekhagyók. Ha veszélyt érez, az apróságokat képes a lábai között elszállítani. Ez a jelenség nagyon ritka a madárvilágban. 

Én már jó hatvan éve járom a magyar erdőket, de szalonkához így is mindössze kétszer volt szerencsém. Egyszer a Nyíregyháza melletti sóstói, rá pár évre pedig a fülesdi erdőben. A sóstói igazi homokerdő, a szalonka meg a nedves, tocsogós helyeket szereti, ahol jobban megél a giliszta, ezért is lepődtem meg, mikor bóklászás közben a kutyám felzavart egy szalonkát. Úgy kezdődött, hogy az erdőben szigorúan pórázon tartott pásztorkutyám egy bokorhoz érve hirtelen megmerevedett, s nem mozdult az istennek se. Amikor aztán erősebbet rántottam rajta, hirtelen felrebben egy kisebb galambnyi, szürkésbarna madár, s mintha lepke volna, imbolyogva elszállt. 

A másik találkozásom már nem volt ennyire szimpla. A Kömörőben élő vadászcimborám hívott meg kimondottan egy szalonkalesre a Kömörőből Fülesdre átnyúló erdőbe. Szép áprilisi délután volt, vártuk a szalonkát. De azok nem akartak jönni. Közben eljött az alkony, kezdtek elmosódni a fák, a bokrok, már csak az égen volt némi világosság, amikor végre feltűnt az égen két, pillangó könnyedséggel repülő madár, s a barátom felkiáltott: itt vannak! Azóta se láttam szalonkát.