A bár

Trieszti barangolásaik során Géza és Brigitta von Nette­sheim többször elhaladtak a Vittorio bár előtt, de beljebb nem jutottak. Vagy zárva volt, vagy korainak látszott az idő egy mégoly visszafogott kocsmázáshoz. Ez változik meg most. Az ajtónál egy cigányasszony álldogál egy hátára kötözött kismalaccal. A malac rózsaszínű, csinos fekete foltokkal, Géza megvakarja a füle tövét és belépnek. A hely azonnal beváltja a hozzáfűzött reményeket. Pompás blues hangjai töltik be a termet, a pulthoz sétálnak. Kölcsönös mosolyok, legkevésbé a vendéglátós fajtából. Van az úgy, hogy az ember rögtön otthonosan érzi magát valahol, és most van az úgy van. Rendelnek, leülnek, körbenéznek. Hajómodellek, fotók a falakon a régi Triesztről, sörcsapok, kampókon lógó sonkák, egy itallap a hatvanas évekből, az árak természetesen lírában megadva, csigák, amikkel a hordókat felhúzzák a felső szintre, számtalan borospalack. A pult mögött egy férfi és egy nő, hajuk hosszú, lendületesek és vidámak, valahogy itt maradt hippiknek tűnnek egy valahogy itt maradt bárban, aminek feltehetően a tulajdonosai, egy letűnt kor utolsó indiánjai, miként a törzsvendégek is, akik lassan beszivárognak, mindenkiről tudni lehet, hogy mit fog kérni és mennyit, hogy hová fog letelepedni, mint ahogy alighanem azt is, hogy mit fog mondani, de ez nem baj, sőt. A helyiségben mindösszesen két turista tartózkodik, Brigitta von Nettesheim és Géza, de ők azonnal feloldódnak a közegben, kezükben poharak, egymásra nevetnek és a többi vendégre, akiknek szemlátomást tetszenek és örülnek, hogy pont ilyen turistákat sodort ide az élet, az az édes, mert idegenek egyébként egyáltalán nem vetődnek közéjük. Ők ketten pedig érezhetően fel vannak dobva és hangosan köszönnek mindenkinek, de megelőzni nem tudják az őket vidáman üdvözlőket, sem a sarokban üldögélő öregeket, akik pont úgy festenek, mint Tony Soprano haverjai, amint arra várnak, hogy Chris­tia­no kipakolja végre a kamionból a hamis Armani öltönyöket, sem a fiatalokat, akik éppen euró­érméket kaparnak össze a következő körhöz. Géza kimegy a mosdóba, majd lelkendezve, szinte futva tér vissza Brigitta von Nettesheimhez és odasúgja: – Ezt nem fogod elhinni, talpas. Majd hozzáfűzi: – De kristálytiszta. A placc végében egy kis színpad, hangfalak, erősítők, hangszerek, a falon turnéplakátok. Géza lenyűgözve nézelődik, aztán ezt mondja: – Egyszer felléphetnénk itt a zenekarral. – Addig is ne igyunk még valamit, ha már végre kikötöttünk itt? – kérdezi Brigitta. – De – ez Géza válasza.