Mondta a macska

Mialatt Drágota, az utolsó vándorfodrász megtekintette Tig­ristigris kiadó szobáit, Géza és Brigitta von Nettesheim a szlovén autópálya melletti gyorsétteremben, abban, amelyikben a robotmacska dolgozott, az asztaluktól nézték, ahogyan az autók szakadatlanul suhantak a lassan leszálló ködbe, ami már félig eltakarta a cég templomtoronynál is magasabb oszlopra helyezett, világszerte ismert emblémáját. Elágazáshoz érkeztek, mindenféle értelemben, arról kellett dönteniük, hogy mi­­lyen irányba induljanak tovább, és hogy egyáltalán együtt, vagy in­­kább külön. Legalább akkora di­­lemma előtt álltak, mint Frank Zappa annak idején a Nagylábú Emmával kapcsolatban, jelentős súly nehezedett rájuk, lehetséges következmények szálldostak kötelékben a fejük körül. Jó, akkor döntsön a macska – mondta Brigitta von Nettesheim egy idő után, de persze ő már régen eldöntötte magában a kérdés és a válasz ráeső részét, mert mindig a nők döntenek, nem holmi macskák, és csupán szeretnivaló nagyvonalúságuk akadályozza meg őket abban, hogy ezt minden alkalommal nyilvánvalóvá tegyék. Szólok a pultnál, hogy küldjék ide – tette hozzá, és megtette. Régóta ismerte a nőt, akinek az volt a feladata, hogy a robotmacskának feltett kérdésekre válaszoljon egy elrejtett billentyűzet segítségével. Ivana, segíts nekem – súgta oda neki, majd né­­hány percig további sugdolózásba merültek. Mindjárt jön – mondta Gézának, amikor visszatért hozzá. A macska megállt az asztaluknál, diszkrét miákolással nyomatékosította jelenlétét, majd kérdőn nézett rájuk. Nos, mi legyen? – tette fel az első kérdést Brigitta von Net­tesheim. Azt nektek kell tudnotok – mondta a macska. Na, jó, de hová menjünk? – érdeklődött Géza. Magyarországra – mondta a macska. Mindketten? – kérdezte a nő és egy gyors pillantást küldött Ivana felé. Igen – mondta a macska. Együtt? – kérdezte Géza a köd­­be vesző embléma helyét bámulva. Igen – mondta a macska, és Géza mindenre megesküdött volna, hogy sóhajtott hozzá egy halkat. Akkor indulhatunk? – kérdezték szinte egyszerre. Jó utat! – mondta a macs­­ka. Elköszöntek hát a szomorúnak tűnő macskától és Ivanától, Géza egy kacsintást is küldött a pult mögé, és kézenfogva elindultak a jövőbe nyíló ajtó felé. A küszöb alatt köd szüremlett be­­felé. Szép húsvétot! – szólt utánuk a macska, majd hozzátette: és ne keressétek az élőt a holtak között. És ekkor a macska és Ivana a szemük láttára angyalokká változtak, és kinyitották nekik az ajtót, amin a huzattól meglibbent a tábla, raj­ta feliratok, nyitva, tolni.