Horrorkaraván

Géza csupán három dologtól tartott igazán a vezetéssel kapcsolatban. Az egyik, hogy egyszer benéz egy szarvasbika a busz szélvédőjén, a másik, hogy egy farönköket szállító kamionról elkezdenek legurulni azok az hatalmas törzsek, a harmadik, hogy az előtte haladó trélerről lepotyognak a személyautók. Mert ahogy Laci bácsi szokta mondogatni, ahol emberek dolgoznak, ott bizony akadnak hibák is. Laci bácsi arra még soha nem tért ki, hogy vannak-e olyan munkahelyek, amelyekben egyáltalán nem dolgoznak emberek, de ez nem is érdekelt volna senkit. Gézát is inkább az foglalkoztatta, hogy miként tudna megszabadulni az orra előtt zörgő monstrumtól, amin balesetes kocsik zötykölődtek ki tudja honnan, hová, és miért és persze az, hogy indulás előtt vajon megfelelően rögzítették-e a roncsokból álló rakományt. Előzni már jó ideje nem lehetett és a helyzet nem is úgy festett, mint ami megváltozni szándékozna. Horrorkaraván, így nevezték manapság az ilyen tákolmányokat, amiket valami lerobbant dobozos vonszolt bele a világba és amit többnyire egy súlyosan bedrogozott passzer próbált meg az úton tartani. Géza egy alkalommal vagy ötven kilométeren át szerencsétlenkedett egy ilyen után és a megpróbáltatásainak az vetett véget, hogy megjelent mögötte négy irgalmatlanul szirénázó rendőrautó meg még egy mikrobusz is tele rendőrrel, és megállásra kényszerítették a karavánt és vele együtt őt magát is. És a zsaruk kipattantak azokból a járművekből és kiszállásra kényszerítették a bizonytalannak és kialvatlannak látszó sofőrt, aki pontosan olyan pulóvert viselt, mint Freddy az Elm utcából és még hasonlított is rá egy kicsit, mínusz vaskarmok és ekkor olyasvalami történt, hogy Géza egyszerűen nem hitt a szemének. A rendőrök elkezdték kihorgászni a roncsokból a pakisztáninak, bangladesinek, esetleg afgánnak tűnő férfiakat és nőket, néhány gyerek is volt köztük, ők álmosan pislogtak bele a nagy magyar éjszakába és a rendőrautókon villogó fényekbe, éppen ötvenen lettek, mire véget ért a különös emberhalászat, Géza megszámolta őket, volt rá ideje bőven mialatt a sokat próbált zsaruk is vakarták a fejüket és vadul telefonáltak, hogy jöjjön egy mentő is, ami nemsokára meg is érkezett és leírhatatlan látvány fogadta őket a kék fényekkel megvilágított kihalt tájban, a megbilincselt embercsempésszel, a roncsokkal, a helyszínt biztosító rendőrökkel, a pakisztániakkal, bangladesiekkel, esetleg afgánokkal és persze Gézával, aki bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a vízállásjelentést.