Reggel. Géza reggele. Ima. Köszönetnyilvánítás ez inkább, melyben Géza hálát ad Istennek az újabb pompás ébredésért. Nyújtás. Iszik egy pohár meleg vizet. Kávé. Vitaminok. Még egy kávé. Gyors reggeli, néhány falat csupán. Macskák, kutya, holló. Slusszkulcs. Buszgarázs. Kigördül. Az ócskapiac megállójában felszáll két cigány lány. Hamar jön a halál – mondja az egyik a másiknak. Ketten együtt nem lehetnek idősebbek ötvennél. Verőfény. Korán van még, de máris kutya meleg. Pipacsmező repcével keverve. Káprázat. Az aranyló szénabálákat mintha óriások dobálták volna szét a szántóföldön. Második megálló, szőlőhegy. Egy férfi várakozik. Felugrik a buszra, lehuppan a Gézához legközelebbi ülésre. Szemben vele egy régi tábla, rajta felirat, „A buszvezetővel beszélgetni tilos!”. Azonnal beszélni kezd. Váraljai Béla vagyok. Béla bácsi. Légvárépítő és restaurátor. Az elöregedett, esetleg hibás légvárakat is megjavítom. A maga légvárai milyen állapotban vannak? – ennyit mond egy szuszra. Lerombolva mind – morogja Géza –, mintha belefutottam volna a Habsburgokba. Bizony, bizony, vár állott, most kőhalom. Persze csak átvitt értelemben. A légvárak levegőből vannak, nem kőből – válaszolja Váraljai Béla. – De a valóságban készülhetnek műanyagból is. Nekem például volt igazi légváram, gyereknapokra, falunapokra, búcsúkra jártam vele, többet turnéztam, mint a Rolling Stones. Szereti a Stonest? – teszi hozzá aztán. – Szeretem – vakkantja Géza, aki nem örül neki, hogy ezen a gyönyörűséges napon, amikor behallatszik a rigófütty a vezetőfülkébe, valaki arra a számtalan légvárra emlékezteti, amiket élete során szorgos munkával felépített és szét is pukkant mindegyik, szépen sorban, vagy elsüllyedtek a mocsárban, esetleg leégtek, mindenesetre eltűntek, mint az eltűntnek nyilvánított áldozatok egy szőnyegbombázás után. De egyszer az történt – folytatja Béla bácsi zavartalanul –, hogy elfajult a búcsúi bál, pedig olyan jól indult az egész, egy ügyes gyerek felmászott a villanypóznára, lekötötte az áramot, és hamarosan beindult a körhinta és a dodzsem, és én is felfújtam a légváramat, és a gyerekek erősen örvendeztek, és a szüleik csapolt sört ittak a várárok mellett, amit a Józsi bácsi csapolt egy söröskorsóra emlékeztető bódéból, de amikor beesteledett, valamin összekaptak a népek, és a nagy hadakozás közben miszlikre szabdalták az én csodás légváramat is, de annyira, hogy még én sem tudtam megjavítani. Na, pontosan ez történt az enyémekkel is – mondja Géza. – Viszont mi még élünk – feleli Béla bácsi.
