Józsi bácsi

Lajos bácsi a kisbolt előtt ül­dögélt, néma csendben, amit csupán a bolt ajtajának nyikor­gása vert fel néha egy vevő ér­kezésekor. Elmenekült egy kicsit és most ült, előtte az asztalon a megyei napilap és kósza da­razsak. Az ősz első napján ­kellemes volt az idő, a látvány nem kevésbé. A vadgesztenyefa levelei már erősen sárgállottak és barnultak és zörögve repkedtek, ha néha jött egy fuvallat. A diófa lesz a következő – gondolta Lajos bácsi –, pedig az zöldült ki legkésőbb tavasszal. Az elmúláson vacakolt magában, mi máson, hiszen az őszidő felettébb alkalmas erre. Kimondottan (kimondatlanul) élvezte az egyedüllétet, és nem tudta, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi történik majd vele és velünk a következő pillanatban. Lajos bácsival az történt, hogy megállt előtte egy férfi, elvéve tőle a napot és a magányt, aztán megkérdezte, hogy leülhet-e. Lajos bácsi bó­lintott, de az is lehet, hogy kipréselt magából valami olyasmit, hogy persze meg természetesen, de közben azonnal átlátta, hogy ezzel a gesztussal lőttek annak, hogy a továbbiakban egyedül hallgassa a balkáni gerlék búgását. Köszönöm – mondta az ember illendően, és előre nyújtotta a kezét, mintegy bizonyítva, hogy nincs nála fegyver. Megszorította Lajos bácsi kezét. Határozottan, de nem úgy, mint sokan, akik kö­telességüknek érzik, hogy összeroppantsák a másik ujjait, nehogy buzinak nézzék őket, ahogyan az a Lajos bácsira egyébként felettébb hasonlító Salinger mesternél olvasható a Zabhegyező első magyar fordításában. Erős keze volt, amilyen a szobrászoknak, a kályhásoknak és a kőműve­seknek. Józsi vagyok – mondta –, bár mostanság inkább már Józsi bácsi. A bolt mellett, az önkormányzatnál közmunkások ka­pirgálták ki a murvát a fű közül, vagy fordítva, erősödött a kapa és a gereblye hangja. Lajos bácsi letette az újságot és érdek­lődést tanúsított. Nem bánta meg. Ami a következő néhány órában rázúdult, az felülmúlta minden várakozását. Amelyek persze nem voltak, de mégis. Józsi bácsiról kiderült, hogy nem kályhás, viszont szobrász, aki kőművesekkel dolgozik, mivel élni is kell vala­miből, és ő készítette többek között a templomhoz vezető lépcső két oldalán elhelyezkedő szobrokat, és voltak rejtélyes utazásai a világ több pontjára (mennyi harc, ­mennyi vér, mondta ezekkel ­kapcsolatban, többször is visszatérve a különös kalandokra), szó esett még persze nőkről és poharakról, hogy aztán közösen hallgassanak, mintha csak lebegnének a világegyetem végtelen­jében mint két, a hajótól elszakadt asztro­nauta.