Kondér – morrant fel Laci bácsi dühös kuvasz módjára. Tűrünk tehát tovább – alliterált egy erőset Tigristigris, visszahelyezve mintegy a társalgás menetét a realitás talajára. Amely talaj kétségtelenül rettenetesen fel lett dúlva Mariska néni virágoskertjének szélén, de egyikük sem lett volna képes lepuffantani és feltálalni a kártevőt, igaz, nem is nagyon volt mivel. Esetleg íj – ragaszkodott Laci bácsi az eredeti elképzeléséhez. Lehet, hogy vaddisznó – feltételezte Mariska néni, miközben azon morfondírozott, miként állítja helyre a terepet. Lajos bácsi közelebb hajolt a nyomokhoz, majd felegyenesedett, és bejelentette a gyors helyszíni szemle eredményét. Szarvas – mondta. Ezen a ponton Géza némi lelkiismeret-furdalást érzett úgy gyomortájékon. A két hete tartó intenzív szarvasbőgés harmadik napján ugyanis egyre közelebbről hallotta a hangokat az erdősáv irányából, aztán a negyediken egészen közelről, sejthetően a Mariska nénivel közös szőlősorból. Az ötödik estén derült volt az ég, remekül látszott a Nagy Göncöl, valamint ezernyi más csillag, amelyek talán már nem is léteztek. Mennyi illúzió, elveszettek és megtartottak – gondolta Géza, és Brigitta von Nettesheimre pillantott, aki marharagut készített és Antonio Vivaldi A négy évszak című művéből az Őszt hallgatta egy fejhallgatóból, annak is az első tételét. Allegro – gondolta ekkor Géza, és az ide vonatkozó szonettet mormolva lassan megközelítette a zenében elmerülő nőt. „A vadászok hajnalban útra kelnek, kürttel, puskásan, alvó falvakon túl vadat hajszolva jó nyomot követnek. A megriadt vadállat puskaportul prüszköl, rohanna, ám futása sebzett, bukdácsol még, aztán a fűre fordul.” Itt tartott, elcsent egyet a megpucolt sárgarépák közül, és éppen a szájához emelte, hogy beleharapjon, amikor a veranda ablakán át megpillantotta a dámszarvast. Egyáltalán nem tűnt sebzettnek, nem rohant sehová, inkább békésen ácsorgott és érdeklődve bámulta Gézát, viszont tagadhatatlanul prüszkölt egyet, párafelhő hagyta el az orrlyukait, és kissé félrebillentette a hatalmas agancsát. Géza pár másodpercig megbűvölve nézte a pompás állatot, aztán kinyitotta az ablakot és odanyújtotta neki a répát. A szarvas óvatosan elvette, toppantott egyet, és lassan elsétált a holdfényben. Csoda – mormolta maga elé Géza, majd odasétált Brigitta von Nettesheimhez, kicsit megemelte a fejhallgatót és belesuttogta a fülébe. – Gitta, itt járt egy szarvas. Szóval, szarvas járt itt – mondta úgy egy héttel később Mariska néni, és elindult a gereblyéért.
