Hogyan tudja megkülönböztetni egymástól a hegedűt és a nagybőgőt a tűzoltó? – kérdezte Tűzoltó Tamara Tűzoltó Tímeát. A hintát hajtották a játszótéren, önfeledten, akár a gyerekek, és így aztán hol a százszorszépeket látták a lábuk alatt, ahogyan kikandikáltak a zöldellő fűből, hol a kéklő márciusi eget a fejük fölött, hol pedig a kettő között a tűzoltószertár falát. Úgy, hogy a nagybőgő tovább ég – felelte Tímea. Ügyes vagy, Timike – mondta Tamara, miközben még magasabbra repültek, és a szoknyájuk szállt velük a szélben, és néha oldalra pillantottak nevetve, a kisbolt felé, ahol a teraszon a férfiak söröztek. Százszorszépek – mondta Lajos bácsi Laci bácsinak, aki helyeslően bólogatott, miközben mindketten elismerő pillantásokat küldtek a hinták irányába. Ki az az ember? – kérdezett bele az idillbe Tigristigris, és a templom felé nézett kissé hunyorogva, ahol a templomkertben egy magas, sovány férfi rótta a köröket, és a háta mögött összekulcsolt kézzel egy rózsafüzért morzsolgatott. Istvánka – mondta elkomorult tekintettel Laci bácsi. Kárpátaljai – vette át a szót Lajos bácsi –, nemrég költözött ide, a falu másik végébe. Eléggé odavan, nem? – kérdezte Tigris. Minden oka megvan rá – kapcsolódott be Géza –, nem tudott elmenni az édesanyja temetésére. Hogyhogy? – kérdezte Tigris. Mert hadköteles. Pedig papírja van róla, hogy gyenge a szíve – válaszolta Laci bácsi. Amikor hírül vette az anyja halálát – folytatta Lajos bácsi –, elindultak hazafelé a húgával, aztán a határon megálltak, és csak a Rozi ment tovább, Istvánka itt maradt a magyar oldalon. Sírt, zokogott a szerencsétlen, mindenáron menni akart, úgy kellett lefogni. De nem volt mit tenni, ha átmegy, úgy jár, mint a sógora. A Tibit fényes nappal az utcán kapták el a kényszersorozók – mondta Géza halkan –, agyba-főbe verték, rugdosták, végigvonszolták az úttesten és betuszkolták egy furgonba, elvitték egy kiképzőtáborba, ami olyan, mint egy láger. Egy hét múlva már a fronton volt, és azóta sem hallottak róla semmit. Ez hónapokkal ezelőtt történt – fűzte hozzá Lajos bácsi. Úgyhogy Istvánka egy darabig téblábolt a határon, az ukránok meg integettek neki és röhögtek rajta a túloldalon – mondta Laci bácsi. Így aztán Istvánka bekéredzkedett egy házba, az ottaniak adtak neki enni, megvárta a Rozit, és most itt van – mondta Géza a poharába bámulva. – Az ukránok megüzenték neki, hogy haza ne merjen menni, mert azonnal elviszik. Ezek nácik – mondta Tigris. Azok – mondta Laci bácsi.
