Géza egyszer régen – tehát nem most, amikor kikászálódott a kerti kádból a fügefa alól, és a délutáni pokoli forróság miatt szinte azonnal megszáradt rajta a fürdőnadrág, és tavak és folyók száradtak ki szerte Európában, és leálltak az atomerőművek, és erdőtüzek pusztítottak, és észak-afrikaiak tízezrei rohamozták meg a spanyol tengerpart városait –, úgy két évtizede Korculán bolyongott, pontosabban Korcula városban rótta az utcákat, aztán Marco Polo állítólagos lakásának valóságos ablakából bámulta a tengert, a nagy kékséget, aminek a tetején fehér tajtékok ragyogtak a napfényben, és nézte a szörfösöket az öbölben, és hallgatta, ahogyan a hajók cuppantak és nyikorogtak, és a hajósok „Hajde, hajde!” kiáltásait. Gyerünk, gyerünk. Pontosan úgy tett, mint Marco Polo annak idején, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő nem akart felfedezni semmit. Aztán egy ajándékboltban vásárolt magának egy kézzel készített bőr bukósisakot, bár motorja akkor még nem volt, csak később lett egy öreg Vespa, amit többet tolt, mint ahányszor a nyergében ült, de akkor élvezte a menetszelet és a bukósisakhoz tartozó szemüvegen koppanó rovarok öngyilkossági kísérleteit. Ott, abban a kis üzletben, majd ezer kilométernyire a hazájuktól futott össze barátjával és kollégájával, Pállal, aki búvárkodni érkezett a Peljesac félszigetre, ahová akkor még nem vezetett híd és a turisták nem szálltak meg minden csendes halászfalut. Beszélgettek pár percig, aztán mentek a dolgukra. Ez volt az utolsó találkozásuk, mert Pál néhány nap múlva meghalt, elnyelte a tenger, a részvétlen, gyönyörűséges szörnyeteg, amit annyira szeretett. Géza felült a kompra és visszament a félszigetre, sirályok keringtek a feje fölött némi uzsonna reményében, és Korcula egyre távolodott, mígnem már nem tudta kivenni signor Marco Polo ablakát. Beült az autójába, és lassan haladt a szerpentinen, el a partizánemlékmű mellett és el az útra bomló szőlők és a hatalmas, lédús paradicsomok mellett, olajfák között. Üvöltöttek a kabócák, remegett az aszfalt. Félúton megállt egy konobánál, sonkát, sajtot, kenyeret és olívabogyót rendelt, meg egy fél liter vörösbort. Ljubav, azaz szerelem, így hívták a bort. És Luciának a tulajdonost. Fény, fény mindenütt, gondolta Géza. Estig olvasgatott, aztán fizetett. A hely kezdett megtelni, de a halasnál, ahová Géza még benézett, már kevesen voltak. A sólepárló mellett egy gém álldogált. Géza kiszállt az autóból és nagyot lélegzett. A következő életet itt kellene majd élni – gondolta.
