Géza és Brigitta von Nettesheim a nyári konyha előtt ülnek a kerti asztalnál az októberi napsütésben. Ezt megelőzően Géza a tűzifával bajmolódott, Brigitta a nyári konyhát téliesítette, ám most olvasnak. A periférián mozgolódás támad, egyszerre pillantanak fel, Brigitta a telefonjából, Géza a könyvéből. Tőlük úgy tíz méternyire két őz bukkan fel a szőlősorból. Átbújnak a kordondrótok között, odasétálnak a kerti tóhoz, és inni kezdenek. Néha felnéznek, majd folytatják. Befejezik és hosszan nézik Gézáékat, akik megkövülten viszonozzák. Szemkontakt. Az állatok bámulják az embereket és az emberek az állatokat. Amikor utóbbiak megunják, kecsesen átlibbennek a drótokon, és elsétálnak a völgy felé. Az egyikük még visszanéz, mint aki meggyőződne arról, nem felejtett-e ott valamit. – Ezt már tényleg nem hiszem el – nyögi ki végül Géza. – Az még hagyján, hogy a kert aljában, miután kinyírták a gyümölcsfáinkat, lelegelték a veteményest és feltúrták a mezőt, békésen álldogálnak még egy darabig, mielőtt lelécelnének, de könyörgöm, ez már szigorúan a magánszféránk, itt élünk! – Szomjasak – válaszolja Brigitta von Nettesheim. – A borzalmas nyár után ősszel sem volt eddig rendes eső. – Értem én – mondja Géza –, de mehetnének máshová is, ez nem kocsma. – Minket választottak – mondja mosolyogva a nő –, bizonyára van valami oka. – Rendben – feleli Géza –, először kiitták az alsó tavacskát, aztán leitták a vizet az aranyhalakról a kádban, és most már itt vannak a spájzban. – Kialakult az ökoszisztémánk – mondja Brigitta –, békák, madarak, molnárkák, sünök, és most már az őzek is. – A medvénél felmondok – válaszolja Géza –, és egyébként mi lesz télen, bejönnek a házba? – Feltéve, ha behordasz nekik egy kis szalmát – nevet fel a nő –, jól megvolnának a kutyával, a macskákkal és a hollóval. – Ace Ventura – morogja Géza, majd hozzáteszi: – Beköltözött néhány ájtatos manó is, itt fognak kitelelni. – Rókát is akartál – emlékezteti Brigitta a buszvezetőt –, és majdnem sikerült is ideszoktatnod egyet, úgyhogy ne morogj, inkább énekeljünk. – És rázendítenek a negyvenkettedik zsoltárra, és éneklik, hogy mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt, ó Uram, és hozzád fohászkodik, és amikor elhallgat a lelkükben az orgonaszó, nagy csend támad. Aztán Géza szólal meg a varjak károgása közben. – Gyerekkoromban nem értettem, hogy miért híves az a patak – mondja, és felnevet. – Sőt egy időben úgy értettem, hogy hímes, mint a tojás. – Mert hűvös, te nagyokos – mondja Brigitta, és az őzek után néz.
