Hajlék nélkül, reményvesztetten

Pécsett a megkérdezettek 70 százaléka él magányosan, míg miskolci sorstársaiknak csak 40 százaléka egyedülálló. Debrecenben pedig egyenesen „párosan szép az élet” elvet vallja a 900-1000 fedél nélküli nagy része, akik közül sokan maguk eszkábálta fóliasátrakban, bontásra váró romházakban, panelházak pincéiben-liftházaiban-szeméttárolóiban élnek.

A cívisváros Kandia utcai, belvárosi, tízemeletes lépcsőházának hátsó kijáratánál, ahol a postaládák és a meleget adó radiátorok találhatók, középkorú nő és nála jóval idősebb párja vackolta be magát hullámpapírból készült fekhelyükre. Egy-egy reklámszatyorba belefér az életük. Ápolatlanok, büdösek és részegek. Cigit kérnek és egy kis fehér bort. Mondom, egyikkel sem szolgálhatok, de pár péksüteménnyel, és 30 deka szalámival igen. A nő csak annyit kérdez: – Tüzet is adsz hozzá? – mire a koszos ruhába bugyolált férfi annyit mond: – De nagy bunkó vagy, Irén! Kaját ad a kis hölgy, nem piát, meg nem dohányt. Na, érted már? A nő a fejét rázza. Fogalma sincs, miről beszélünk. Eldől, s kisebb puffanással a földre dől, s pillanatok alatt álomba merül. A párja falja az ennivalót. Majd a pénzét számolgatja, s egy doboz sörért átmegy a kisboltba. Elkísérem. Megtudom, hogy ő is, és Irén is válásuk után maradtak fedél nélkül, s találkoztak össze a vasútállomás várójában. Tizenhárom éve élnek az utcán. Pénzhez akkor jutnak, ha eleget koldulnak, vagy valamelyik jó „havernek” rendelkezésükre bocsájtják a személyi igazolványukat, s némi kozmetikázott irattal, hitelhez jut a cimbora cimborájának a haverja. Pár tízezer forintot kapnak. A trükköt nem ismerik. Aladár bűze elviselhetetlen. S miután már szót sem értek vele, gyors búcsút veszek tőle.

A debreceni Hatvan utcai posta melletti hajléktalannal mindig összemosolygunk, ha arra visz az utam. Ő a Flasztert árulja, a fedél nélküliek lapját, én pedig nyújtom a pénzt, de az újságot nem kérem. Azt mondom, köszönöm, már olvastam. A Déri Múzeum környékén a másik kedvencemmel futok össze. Vitéz Tóháti István, mutatkozott be annak a legelején a volt matematika-kémia szakos gimnáziumi tanár, kilenc éve hajléktalan. Mára leépült alkoholista, aki menhelyre nem mehet, mert sosem tud kijózanodni és tüdőbajban szenved.

A Dobozi utcai hajléktalan szállón nagy az élet délután öttől. Sötétben nem is ajánlatos arra járni, mert akik kívül rekednek, balhét csapnak, berúgnak, verekednek. Az arra lakók számos panasszal éltek már a nyolc esztendeje kiválóan működő ReFoMix Nonprofit Közhasznú Kft. ügyvezetőjénél. A napi atrocitások csitulni látszanak, a hajléktalanokat ellátó debreceni menhely dolgozói minden tekintetben szívükön viselik a fedél nélküliek gondozását, munkába állítását. Segíteni persze csak azokon lehet, akik maguk is jobbítani akarnak sorsukon.