Magyarázat és szlovákázat

Divat volt régen a nagy, többnemzetiségű birodalmakban, hogy pénzen a lehető legtöbb nyelven feltüntették a fontosabb adatait. A magyar pengőn például hat nyelven tették meg ezt. Csakhogy a második világháború után a nemzetállamok – meg a magukat annak tekintő országok – búcsút intettek ennek a hagyománynak. Minek bonyolítani a dolgokat, mikor egy országban úgyis mindenki beszéli az államnyelvet? Minek, ha úgyis minden törekvésünk arra irányul, hogy hamarosan mindenki csak az államnyelvet beszélje? Igen, ilyen volt az a fránya kommunizmus is, a maga diktatúráival és diktátoraival.

Minek bonyolítsa a dolgokat a mai szlovák államvezetés?  Kriptokommunista – szép kifejezés ez – hozzáállásuk mögött azt vélem felfedezni: felejtsen el a felvidéki magyar magyarul, de legalábbis ne érezze magát otthon a hirtelen csak idegen nevekben bővelkedő hazájában.

Ehhez a xenofób – újabb szép szó – viselkedéshez hasonlót bizony még Ceausescu elvtárs sem mert megtenni sokáig. Jártam a Székelyföldön akkoriban, amikor a hentesboltban az eladó napi nyolc órát unatkozott, mert eladni legfeljebb csak a mészároshorgokat tudta volna, hiszen üres volt a pult – a homlokzaton akkoriban is azt írta: Carne – Hús. Nem akarom a szlovák elvtársakat Ceausescuhoz mérni, nehogy vérszemet kapjanak. Csak eszembe jutott, hogy igazából mennyire szerette a román nép a diktátorát… Melyhez hasonlót kívánok az említett elvtársaknak is.

Finnország svéd népessége talán az ország lakosságának 7 százalékát teszi ki. Ők ott, a messzi északon, ráírták a pénzükre mindkét nyelven, amit tudni kell. Gondolom, hogy „együtt keressük meg, együtt költjük el, együtt lesz jobb nekünk” alapon. Itt viszont, a közeli északon, valakik éppen a konfliktust élesztik. Éppen azokat szívatják, akikhez kedvesnek kéne lenniük ahhoz, hogy elmondhassák: „együtt lesz nekünk jobb”.

A Dunát pedig magyarul itt is, ott is, amott is Dunának nevezik. Vagy nem?