Miss Energia a négyzeten

– A neved hallatán tízből nyolc embernek a híres Ruttkai–Latinovits képsorozatod ugrik be, a maradék kettőnek meg a Tímár-fotó...
– Ez elől nemigen menekülhetek. Pedig amikor 1956-ban a Magyar Fotó Vállalatnál a kultúra területét rám osztották, nem igazán éreztem jól magam a művészet világában. Esténként bejártam a színházakba, hogy megszokjanak, megismerjenek, elfogadjanak. És nekem is szoknom kellett ezt az új világot. Bár a fotográfia a pillanat művészete, azért ugyanúgy készülnöm kellett rá, mint a sportolóknak a versenyekre. Meg kellett ismernem a darabokat, tudnom kellett, mi fog történni a színpadon.

– A Tímár József-kép mégis a színpadon kívül, a függöny mögött készült...
– Akkor éreztem meg először, hogy a művészet világában is milyen sokat adhatok. Az ügynök halála című előadáson 1957-ben, a színfalak mögött kaptam el azt a múlandó, soha vissza nem hozható pillanatot, amikor a halálos beteg színész felemeli a két bőröndöt. Kipróbálta, hogy elbírja-e majd a színpadon.

– Bánt téged, hogy általában a művészekről készült képeidről ismernek?
– Szeretném világgá kiáltani: tetszenek tudni, én mást is fotografáltam, nem csak hírességeket! Büszke vagyok a réges-régi riportképeimre. Krisna szemei címmel állítottam ki a Nemzeti Galériában azokat a fényképeket, amelyeket Indiában készítettem. A Néprajzi Múzeumban elővették az indiai gyűjteményüket, és a fotográfiák a tárgyak közt egyszer csak életre keltek: egy edény mögött, a képen egy férfi kézzel evett belőle. Egy UNESCO-ösztöndíjjal végigfotóztam Észak-Amerika nemzeti parkjait. Ezek egy szekrény mélyén pihennek. Akkoriban ez senkit sem érdekelt...

A Szabad Föld pénteken megjelenő, 49. számában olvashatnak többek között arról, hogyan jött Magyarországra a World Press Photo kiállítás, és milyen volt Aczél elvtárséknál a fogadtatása.